A nap...

...amikor az egész elkezdődött. 2019. július 31.-e örökre beleégett a memóriámba, pedig az egész nem is aznap kezdődött, de talán innentől kezdhetem életem új időszámítását. Azért indítottam ezt a blogot, hogy megismerjétek a történetem és talán rajta keresztül fel tudom hívni a figyelmet pár dologra. Mind a fizikális illetve mentális egészséggel kapcsolatban.

Július 27.-én szombaton kora este éreztem, hogy a hasam egy picit fáj. Nem is fájdalom volt ez, inkább olyasmi érzés amikor úgy érzed ha eszel egy kicsit akkor jobb lesz. Ettem. Nem lett jobb. Semmi komoly még ekkor sem, csupán enyhe diszkomfort érzés. Másnap reggel nem volt étvágyam és kissé puffadtnak éreztem a gyomrom. Fájdalom továbbra sem volt. Egész nap nem ettem és ez folytatódott hétfőn is.

Hétfőn bementem dolgozni, ekkor annyi változott, hogy az ágyból illetve székről történő felkelésnél fájt a hasam környéke. Nem vészesen, de éreztem. Mivel estére erősödött a fájdalom, a wc-t is többet látogattam mint általában és enyhe hőemelkedésem is volt (37.6) elhatároztam, hogy másnap reggel irány a háziorvos. A rendelőben rögtön meglepetés fogadott, az 'alap' háziorvosom szabadságon volt, így a helyettes orvossal kellett beérnem. Mint azóta kiderült ennek fontos szerepe lesz később. Elmeséltem a tüneteimet és azt is hogy mióta tartanak. Valamint azt, hogy a fájdalom elköltözött a jobb oldalamra - és hála a google-nak sikerült azonosítanom, hogy ezek a tünetek vakbélre is utalhatnak. Megemlítettem ezt a helyettes dokinak, aki a vizsgálat után azt mondta, hogy ez nem feltétlen vakbél, valószínű, hogy csak egy erősebb vírus. Figyeljem, hogy vándorol-e a fájdalom és jegeljem a fájdalmas területet, plusz vegyek be lázcsillapítót. Panasz esetén jöjjek vissza. Ezzel engedett utamra.

Elmeséltem a családnak mi volt a dokinál. Nővérem egyik barátnője ismer pár embert a belgyógyászaton, így tesóm felajánlotta, hogy szívesen felhívja a lányt és megkérdezi tud-e valakit keríteni aki megnézne. 20 perc múlva telefonált is, hogy szerdán (másnap)  12-re menjek be és megadta az orvos nevét akit keresnem kell.

Eljött a szerda. Reggel még elég pocsékul éreztem magam, iszonyatosan fájt a felkelés az ágyból. De még a székről is. Délelőtt viszont egy fokkal jobb, könnyedebb lett minden. Örültem is, hogy jobban vagyok...csak gyógyul ez. Délben némi kutakodás után megtaláltam hova is kellett mennem és a dokit is elő tudtam keríteni. Miután bemutatkoztunk beinvitált egy vizsgálóba, ahol vérvétel és EKG után már indulhattam is a hasi ultrahangra.

Első branülöm..ki hitte volna ekkor, hogy milyen sok követi majd...

                                                            

Ott 20 perc várakozás után sorra is kerültem és a fiatal doktornő pár perc vizsgálat után közölte a rossz hírt: ugyan a vakbelet nem látni a felvételen, de a többi tünet arra utal, hogy begyulladt a vakbelem, ráadásul perforálódott is. Irány vissza a dokihoz aki elmondta, hogy bizony ez sajnos tényleg perforált vakbélnek tűnik...így ne menjek sehova,ne egyek és ne igyak mert még ma meg fognak operálni. Azt sem engedte, hogy a klinika területén parkoló autómat kivigyem valami ingyenes parkolóhelyre.

Így nem volt mit tenni...vártam a betegszállítókat akik átvittek egy másik épületbe. Hogy ott mi történt az a következő posztban fog kiderülni.