Alig vártam a vasárnap reggelt. Próbáltam örülni a hírnek, hogy felkelhetek és mehetek wc-re. Sanyi bácsi a lelki támaszom már augusztus 9.-én elhagyta a kórházat...így egyedül kellett a szellemiségét továbbra is képviselni a kórteremben.Ekkor már az egyik nővér elnevezett szobaparancsnoknak, ugyanis én voltam a legrégebbi bútordarab a szobában. Ezt a címet szívesen átadtam volna másnak.
Annak is örülhettem, hogy ehetek, ihatok...ezen a téren ott folytattam ahol abbahagytam a második műtét előtt. Tehát a fájdalomba került némi öröm is. A kórház (és Sanyi bácsi) megtanít türelmesnek lenni. Minden eljön majd szépen a maga idejében. Itt nem kell sietni (nem is tudsz), kivéve akkor ha épp rád 'várnak' a nővérek vagy dokik. Valahol mélyen megértem, hogy ők másképp állnak a beteg emberekhez mint az átlag...megszokták a fájdalmat, a szenvedő embereket. Számomra kicsit meglepő módon a fiatal nővérek/ápolók empatikusabbak voltak mint a középkorúak vagy az idősebbek. Türelmesebben és kedvesebben beszéltek a betegekkel az esetek 95%-ában. Persze nekik is akadt rosszabb napjuk, de pl. kiabálni sosem kiabáltak egy beteggel sem. Vagy nem szidták le. Főleg nem olyan dologért amiről nem tehet.
Az idősebb generáció más tészta volt. Náluk volt nagyon rendes és halál bunkó is. Na meg persze a köztük lévő spektrumról szinte bármi. Akadt olyan is aki a műszak kezdetén viccelődött meg mosolygott, a műszak végére meg leeresztett mint a vásári lufi. Aztán másnap ez megtörtént pepitában is ugyanezzel a személlyel.
Szintén meglepő volt az a tény, hogy az osztályon dolgozó 4 férfi ápoló volt a legrendesebb. Ők konstans hozták a színvonalat. Ha valamelyik kicsit zordabb volt mint az átlag, akkor zord volt mindig. Aki meg mosolygós, vicces..az olyan volt végig. De az tuti, hogy tőlük hallottam a legkevesebb panaszkodást, morgást vagy elégedetlenkedést hogy mennyi melójuk van. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi okozhatja ezt. A fiatalság-tapasztalt ellentétet is valamint a férfi-nő ellentétet is. A második talán könnyebben magyarázható, hiszen a két nem alapvetően hasonló beállítottságú mint a kórházban az ápolók. A nőket hamarabb elragadják és befolyásolják az érzéseik, míg a férfiak (a többség) kontrollálják azokat - legalábis addig amíg 'színpadon' vannak. Hogy hosszú távon melyik jó azt mindenki döntse el maga. Erről eszembe jutott egyik kedvenc amerikai humoristám - Richard Pryor - egyik poénja. A szakításról volt szó. 'Miért van az, hogy amikor szakításra kerül a sor, a nők ordibálnak egy sort....aztán tovább is állnak és még szebbek, kívánatosabbak lesznek amint vége....a férfiak meg egy idő után végül összetörnek....vakon mászkálnak a városban és elüti őket egy busz.'
Értem én, hogy megszokták a beteg, nehezen mozgó embereket...de talán pont ezért kellene kicsit jobban figyelni rájuk. Egyszer amikor engem is kissé felidegelt az egyik nővér azzal, hogy siettetett...elmondtam neki, hogy higyje el...ha tudnék, mennék gyorsabban. Vagy a mellettem fekvő 78 éves bácsi nem azért nem eszik mert úri kedve ezt tartja, hanem szerencsétlen örül annak is, hogy feküdni tud. És pont az ő ágya mellett említette meg az egyik nővér, hogy jó lenne ha a felesége bejönne etetni a bácsit amikor kaja idő van, mert neki nincs ingerenciája erre. Egy picit itt is felment bennem a pumpa. Egy 78 éves bácsihoz általában egy 70-78éves néni tartozik feleségként, akik azért nem arról híresek hogy malomköveket pakolnak hobbiból vagy 50kg krumplit cipelnek haza gyalog. Mégis, elvárják tőle...hogy ültesse fel a bácsit (a mozgatható ágytámlával együtt) és etesse meg. Úgy, hogy a bácsi ülve...vagyis félfekvő helyzetben (kb.45 fokig emelhető az ágy támlája) már borul ki az ágyból mert annyira nem bírja magát tartani. Az első etetésnél 2 férfi ápoló emelte fel az ágytámlát+bácsit ebbe a helyzetbe....és ezt várják a nénitől...egyedül...
Tehát van itt gond. És én még a magam 36 évével bőven a fiatalabbak közé tartoztam, akivel szerencsére az idő 90%-ában kevesebb 'gondjuk' volt a nővéreknek. Néha úgy tűnt nekem, hogy a betegek azért vannak, hogy nekik minél kevesebb dolguk legyen. Ezért is szerették és engedték ha a rokonok/látogatók minél többet bent voltak a betegnél...mert így nekik nem volt annyi dolguk velük.
A vasárnapi kötözés rendben ment, igaz kb. este hatkor ért rá egy doki...de sebaj a lényeg hogy megvan. A hétfői nap is eseménytelenül telt egészen délutánig. Ismét irány a kötöző és megismétlődött a szombati történet. Annyi hiányzott, hogy hétfőn nem volt szó arról hogy hazamegyek. Ismét kiszakadt a hasfal, ismét nem iszok nem eszek....este műtét.
Már kezdtem megszokni. De azért ijesztő volt, hogy most mi lesz? Két naponta műtét lesz életem végéig? Vagy több ágynyugalmat kell beiktatni? Ennek sosem lesz vége...
Ezekkel a gondolatokkal készültem szűk két héten belül a harmadik műtétemre...
Van egy nővér srác (direkt így hívtam) akivel első este összehaverkodtam, mer tolyan zöld cuccban volt, modntam hgoy úgy néz ki, mint a Grincs, és mondta hogy jó is ez, mert utálja a Karácsonyt. Kb. 24 éves volt akkor, még épp kezdő és ő meg egy másik csaj voltak a legfiatalabbak, ők nagyon kedvesek voltak velem, de leginkább azért szerintem, mert még nincsenek kiégve, meg velük egy stílusú voltam.
VálaszTörlésAz idősebbek nagyobbb eséllyel voltak parasztok velem és nehezebben fogadták azt el, hogy én nem hagyok akármit megtenni magammal. Viszont pl. a fiatal srác tök jól szúrt meg, szóval nem igaz hogy minél több tapasztalatod van, annál jobb vagy bizonyos dolgokban. Szerintem a vérvétel az annyira veleszületett tehetség kérdése...
És igen, szerintem a férfiak kevesebbet panaszkodnak, de kevésbé érzik át mások fájdalmát szerintem. Nem véletlen a gondoskodó szakmában több a nő, mert az valahol anyáskodás egy elesett felett. Más kérdés, hogy mi nők a saját érzelmeinket se rejtjük véka alá. Egyébként en bloc az ápoló szakma engem egy év után kiégetne kb. mert nem bírnám nézni a bénázást az időpontok, orvosok miatt és beszólnék a dokiknak tutira, ha nem értenék velük egyet. :D És nem bírnám nézni az emberek szenvedését is. De abból is elegem volt hogy engem hülyének néztek. Egyszer ordítottam is apámnak a telefonba hogy nézze meg a felvi.hu-n mennyi most a felvételi ponthatár az orvosira mert az qrvaisten, hogy amint innen kikerülök, beriatkozom, nem érdekel mennyi idő és pénz lesz, de többet nekem ne mondja azt senki, hogy nem szólhatok bele a terápiámba mert nem értek hozzá... :)
És tényleg, mikor már nekik állt feljebb egy-egy adott helyzetben, hogy miért akar már a beteg megint valamit. Hát vazze, nem szivatásból hívja senki se a nővért...
És akkor arról még ne is beszéljünk, mennyiszer megkaptam, hogy hogyhogy nincs se férjem, se családom. HOgy akkor ki fog gondozni öregen? Hát, mondom, ezért nem fogok csinálni gyereket, hogy legyen saját bejáratú ápolóm. :D Meg úgy csináltak, mintha én választottam volna, hogy ennyi idősen ne legyen családom. Mintha nem próbálkoztam volna éveken át társat találni meg minden...de már úgy untam ezeket a kérdéseket...
Viszont szar látni, hogy mennyi embert nem képvisel senki ilyen helyzetben. Azon gondolkodtam, hogy valamifajta önkéntesként el kellene mennem a kórházakba segíteni de azt is tudom hogy lelkileg tönkremennék benne...