Készülhettem tehát a szombat esti műtétre. Eléggé megrogytam ezen hír hallatán. Képzeljétek csak el: csoszogok a doki után nagy örömmel a kötőzőbe...még pár perc kötözés és mehetek haza, kész a záró is minden készen áll az indulásra. Aki valaha volt kórházban tudja, hogy a zárók nem röpködnek olyan gyorsan és könnyedén, így különösen örültem, hogy arra sem kell várni és tényleg távozhatok. A sors itt köpött bele a levesembe, amikor a doki közölte, hogy bizony este műtét és maradok ahol vagyok.
Nem volt mit tenni, visszadöcögtem a kórterembe és hívtam a szülőket, hogy ne siessenek annyira a kórházba mert nem lesz hazamenetel. Nehezen telt a műtétig hátralévő idő. Végig az járt a fejemben, hogy miért pont én? És miért pont most? Úgy éreztem magam mint akin átment egy tank. Ekkor már volt némi fogalmam mi vár majd rám a műtét után, így teljesen másképp álltam a dologhoz mint az első műtét előtt. Ha emlékeztek, azt a műtétet 'vártam' mert tudtam hogy megszabadítanak a nyomorúságtól. Most viszont mivel nem éreztem rosszabbul magam mint eddig és nem is volt nagyobb fájdalmam mint eddig..így mindenféle rosszat vizionáltam a műtét utánra. Ráadásul mivel ismét késő délutánra maradt a dolog....így megint az éjszakát kellett friss műtéttel a hátam mögött eltölteni. Plusz ugye ott lebegett a fejem fölött az ismét előkerülő vibráló/ugráló ábrák képe..és az előről kezdődő felkelési tilalom, akár a katéter...és stb. lehetősége is.
Elmélkedésemet az aneszteziológus érkezése szakította meg. Kedves, szőke hölgy volt....de akkor lehetett volna bárki, rossz körülmények közt találkoztunk. Szokásos duma, illetve majd az elköszönés: 'odabent találkozunk'...
Majdnem pontosan lemásoltuk innentől kezdve az első műtét koreográfiáját, már ami az azt megelőző dolgokat illeti. A műtőskocsi zörgő közeledése, ugyanaz a műtőssegéd jött aki 10 nappal korábban is vitt...ugyanúgy viccelődött....ugyanúgy suhantak felettem a lámpák. Megkérdezte a srác: 'Te bérletet vettél? 'Remélem nem...' - válaszoltam.
Megérkeztünk az előkészítőbe, most még annyi dolgunk sem volt mint az előző alkalommal. Így kb. csak átutaztunk rajta. Ezután már semmi érdekes vagy különleges esemény nem történt. Most valami más koktélt kaphattam mert emlékeztem arra ahogy tol vissza a műtőssegéd a kórterembe és ahogy begördülök a helyemre. Gyorsan megnéztem, hogy milyen látható változások történtek a hasam környékén. Első és egyben a legjobb hír: eltűnt a csövem! Legalább egy szatyorral kevesebb. A második jó hír: nincs katéter. Ez utóbbi egyben aggodalommal is eltöltött, hiszen képtelen vagyok 'kacsába' intézni a dolgot. Ha pedig úgy nem megy és felkelni sem szabad, akkor egy megoldás marad csak...visszatér a k-betűs cső. Az egyik ápolótól megtudtam, hogy reggel felkelhetek. Na, akkor csak az éjszakát kell valahogy átvészelni. Mivel nem ittam jó 7 órája vizet és a műtét után is csak 2órával ihattam 1-2 apró kortyot, így nem volt nagy gond reggelig kibírni.
Eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt örültem, hogy az ágynyugalom nem tart sokáig, nincs katéter és kikerült a cső a hasamból. Másrészt viszont a fájdalom erőteljesebb lett mint volt, ami érthető hiszen alaposan megpiszkáltak ismét, ráadásul ezzel ugye meghosszabbodott és bizonytalanná vált a kórházi tartózkodásom ideje is. Kellett neki pár nap mire kicsit megváltozott a véleményem. Ha szombaton hazamegyek és otthon üt be a dolog? Akkor sokkal rosszabbul jártam volna. Ügyelet? Vagy mentő rögtön? Talán jobb is hogy a kórházban kiderült. Sok hasonló szituáció van az életben, amikor először átkozódunk,mérgelődünk vagy épp szomorkodunk mert valami megtörtént aztán később derül ki, hogy igazából jól történt hogy így történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése