Eddig még a kórház illetve műtét lelki hatásairól nem írtam. Most itt az ideje, hogy külön posztot szenteljek ennek a témának.
Azt természetesnek vesszük, hogy amikor kórházba kerülünk azt önmagában egy traumának éljük meg. Persze nem mindegy hogy miként kerülünk be...pl. tervezett műtétre/vizsgálatra fekszünk be, amit ugye előre tudunk és készülhetünk rá lélekben is vagy pedig derült égből villámcsapás módjára kerülünk valamilyen egészségügyi intézménybe. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb helyzet. Talán mindkettőnek megvan az előnye és hátránya is.
Az én esetemben most felocsudni sem volt időm, viszonylag olyan gyorsan történt minden. Délben még a kocsit parkoltam le a klinikán, bő öt órával később már a műtőben feküdtem kiterítve. Mivel a doki alaposan megijesztett, hogy a perforált vakbél nem játék...ráadásul kb. versenyfutásban vagyok az idővel...ezért én aznap délután inkább fura várakozással néztem a műtét elé. Szerettem volna minél hamarabb oda kerülni, hogy kivehessék a problémás alkatrészt. Valamint az eléggé bőbeszédű szobatársaknak hála nem is volt nagyon időm elmélkedni.
A műtét estéjén amikor kihoztak a műtőből már csak a kórteremre emlékszem, ahogy ott fekszem a sötétben. Valakitől megtudtam, hogy fél tíz körül lehetett az idő. Engem fél nyolc után hoztak vissza a kórterembe. Akkor a szüleim is ott voltak, viszont mire én felkeltem - vagyis már fogtam a külvilág adásait és emlékeztem is rá - addigra ők már hazamentek. Tippem sincs mi történt abban a két órában. Szüleimtől tudtam meg, hogy igazából nem sok minden...csak néztem ki a fejemből és lassan beszélve, kábán válaszolgattam a kérdéseikre. Utólag belegondolva félelmetes érzés, hogy így kiesnek akár órák is...az ember nincs ehhez hozzászokva, feltéve ha épp nincs valami tudatmódosító szer hatása alatt.
Másnap kicsivel már jobb volt a helyzet. Viszont fogalmam sem volt, hogy éjszaka aludtam-e bármit is vagy csak ébren bámultam a plafont. Ez sajnos kb. 5-6 éjszakáig így volt. Valami érdekes, számomra eddig ismeretlen állapotba kerültem. Nem kötött le semmi, nem is érdekelt különösebben semmi. Feküdtem mint egy darab tárgy, éjjel-nappal. Lett volna lehetőségem tv-t nézni, de inkább zavart volna mint hogy segítsen a figyelmem lekötésében. A telefonom sem érdekelt, újságot vagy könyvet sem olvastam. Ha a szüleim bejöttek, velük sem nagyon beszélgettem eleinte. Ha kérdeztek, válaszoltam...de jórészt csak bamba bika módjára néztem ki a fejemből. Amikor már felkelhettem, akkor sem sokat mozogtam mert elég fájdalmas volt még, ráadásul a korábban már megénekelt tartozékokat is vinnem kellett magammal ami szintén nehezítette a dolgot...így ez sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.
Ami a legrosszabb folyamánya volt az első műtétnek az a napokig tartó halucináció volt. Lehetséges hogy nem ez a megfelelő kifejezés rá...a lényeg annyi, hogy amint becsuktam a szemem (mindegy hogy nappal volt vagy éjszaka) mindenféle ábrák ugráltak a csukott szemem előtt. Az egészen absztrakttól kezdve a hétköznapi tárgyakig minden. És szépen folyamatosan alakultak át egymásba. Kezdődött mondjuk egy üvöltő, rajzolt fejjel....ami aztán átalakult egy virágcseréppé....ami tovább változott mindenféle ide-oda pattogó vonallá. Stb...stb. Előfordult olyan is, hogy hétköznapi tárgyak jelentek meg...de mindegyikről hiányzott valami. Kerék nélküli lovaskocsi, egy lábát nélkülöző asztal...ilyesmik. Ez rövid idő alatt nagyon idegesítővé tud válni. Lehet ezért nem is tudtam aludni?Azóta sem tudom, hogy az altatás során kaptam valami olyan gyógyszert amire így reagáltam vagy csupán a több mint 2 és fél órás altatás viselt meg úgy általában. Szerencsém, hogy olyan egy hét alatt ez a vibrálás megszűnt....épp amikor már kezdtem aggódni, hogy meghibbantam.
 |
| Akár az 'álmaim' egyik részlete is lehetne |
Tehát az első egy hétben vegetáltam. Érzelmileg kb. lenulláztam magam. A kórház eleve ingerszegény környezet, ráadásul velem sem történt semmi különös egészen az előző posztban megénekelt esetig. Az volt az első olyan történés ami valamiféle emberi reakciót váltott ki belőlem. Ugye én pillanatok alatt mentem át az aktív, 'mindenre' önállóan képes emberből a teljes mértékben segítségre szorulóvá. Ez a tehetetlenség és kiszolgáltatottság is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen állapotba kerültem. Amikor egy zsebkendő asztalról történő elvétele is gondot okoz, felülni sem képes az ember vagy a karnyújtásnál 2 centivel messzebb lévő tárgyért nyúlni...mindenért szólni kell valakinek az rendesen meg tudja tépázni a lelket. Pici dolgok, amik a normál életünk során fel sem tűnnek....most meg óriási akadályként tornyosul előttem az is ha pl. orrot szeretnék fújni és a zsebkendő a kisasztal távolabbi végén van.
Azért akadtak apró sikerek is az első héten. Oké, felkelni az ágyról csak nagy fájdalom és szenvedés során sikerült eleinte, de akadtak jobb napok is. Persze rögtön utána jött egy rosszabb. :) Ezek az átmeneti hanyatlások engem megviseltek. Az volt a szerencsém, hogy másfél nappal utánam kaptunk egy új szobatársat: Sanyi bácsit. Sanyi bácsi egy 78 éves úriember volt, akit ránézésre én kb. 60-nak tippeltem volna. A sors fura fintora volt, hogy épp a kórházban ünnepelte a 78. szülinapját. Gondolom ő sem így tervezte, hogy az epéje épp akkor mondja fel a szolgálatot. Alapvetően vidám, optimista természetű ember volt, aki a fájdalom és szenvedés ellenére is meg tudott maradni ilyennek. Sőt, nekem is nagyon sok lelki támogatást nyújtott a rosszabb periódusokban. Minden kicsi részsikernek örült. Ha csak elment a fürdőbe 'macskamosdást' végezni, akkor is utána elégedetten nyugtázta: na ezzel is megvagyunk. Amikor pedig neki is rosszabb napja volt, elintézte annyival, hogy semmi gond, majd holnap jobb lesz. Mindennek eljön az ideje. Megtanított rá, hogy feleslegesen ne idegeljem magam és ne legyek türelmetlen. Na igen, a kórházban rengeteg időd van. :)
Nagyon hálás vagyok neki, mert tényleg sokat lendített rajtam emberileg. Mióta kijött a kórházból már kétszer meglátogatott itthon. Igazán kedves tőle. Ő augusztus 9.-én szabadult, velem pedig úgy számoltak a dokik, hogy 10.-én - a ledolgozós szombaton - dobbanthatok haza. Hogy dobbanthattam-e arra hamarosan fény derül.
Vágom mire gondolsz. Én olyan szinten tervezetten kerültem be a kórházba, hogy egy epetükrözésre feküdtem be. És bár az emberrel aláíratják a papírt hogy tisztában van a rizikóval (meg persze így nem lehet őket beperelni), de azért senki nem számít arra, hogy majd ő lesz benne abban a 10%-ban, akivel valami nem normálisan történik, hisz ez egy olyan rutin vizsgálat...hát persze, hogy Murphy és nálam nem így lett.
VálaszTörlésEgy hónapig folyamatosan a "miért én" kérdéssel bajlódtam, hol mérgesen, hol sírva...
Elegem volt, el voltam fáradva, el voltam gyengülve, rohadt egyedül éreztem magam, és akkor még az eredeti betegségem, ami miatt a vizsgálat lett volna, nem is oldódott meg, szóval az is ott lappangott a háttérben.
Nekem ilyen képek nem ugráltak, viszont az egy hónapnyi kórház után mikor hazamentem, elkezdtek ilyen "eye floater"-jeim lenni, szóval a szememben bizonyos helyeken foltokat láttam meg mozgó dolgokat és nem mentek el, de később a megfelelő evés visszaállására megszűnt, szerintem valami tápanyaghiány miatt jött, mert ugye semmit nem ettem kb. jó ideig. De elég para volt hogy még ezt is okozták nekem.
Ehhez képest a hasba adott trombózis elleni mindennapos injekció már smafu volt, pedig én meg az injekcióadás...bár ha elvágják az érzőideged, akkor simán adhatod magadnak az injekciót, hisz nem fogod érezni (öröm az ürömben :D).
Az meg, hogy elvileg a kórházban pihenned kéne, de éjjel fel van oltva a lámpa, nem csukják be az ajtót a kórtermekben és hajnal 4-5 körül felkeltenek már...nem tudom hogy HOL számít pihenésnek. Eleve háton fekve nem tudtam aludni, orromban a szonda, csak szájon át tudtam levegőt venni...
(Tudom miért jönnek olyan korán a nővérek, de akkor se tartom normálisnak ezt a rendszert)
Én az intenzív osztályon nagyon sokat gondolkodtam a zéletemről, eléggé durva tapasztalat volt. Egyszer kaptam morfiumot az első műtétem után, akkor konkrétan azt halucináltam be hogy folyik a vér a hasamból és fel is ordítottam hogy jön ki a vér, berohant a nővér és mondtam neki, hogy ESKÜSZÖM láttam ahogy folyik a vér a hasamból, ne adjon több morfiumot....