'Maga csak így sétálgat?'

Megérkeztek a betegszállítók. Azok számára akik nem ismerik a debreceni klinika teljes helyszínrajzát, legyen elég annyi, hogy két telephelye van az intézménynek. Légvonalban nincsenek messze egymástól - gyakorlatilag egy utca választja el őket - de az egyik telephely elég nagyra sikerült és a belgyógyászat épp azon a végén van ami távolabb esik a másik teleptől. Ezért volt szükség az autós betegszállításra. Frissen be is pattantam a kisbuszba (már amennyire pattanni tudtam) és el is indultunk. A sofőr Schumacher-t megszégyenítő lendülettel közlekedett, én pedig hátul az életemért és a vakbelemért kapaszkodtam. Főleg a kanyarokban fogtam a majrévasat. Három percnyi rodeó után meg is érkeztünk az Auguszta telephely sebészetére.

Átmeneti szállásom a következő 30 napra

Némi várakozás következett, amíg a betegszállító leadta az árut - azaz engem - és kiderült, hogy pontosan hova is kell mennem. Első körben egy rendelő elé irányítottak ahol mint megtudtam még egy vizsgálat vár rám. Igazából annyi történt, hogy egy sebész doki is meghallgatta a történetem és megerősített abban, hogy perforált vakbélre készüljek. Olyan szempontból rendes volt, hogy a hasam megnyomkodásától eltekintett, mondván lesz még elég bajom nélküle is. Kedves. :) 

Irány a sebészet onkológia osztálya az első emeleten! Na, itt lefőttem mint a kávé. Minek menjek az onkológiára? Valamit titkolnak előlem? Ilyesmi gondolatok futkároztak a fejemben amíg kozmikus sebességgel végigsöpörtem a hosszú folyosón a liftig. Odafent kiderült az ok, egyszerűen itt van szabad ágy. Az osztályos nővérek miután megtudták miért kerültem be...csodálkozva kérdezgették: 'Maga csak így sétálgat? Perforált vakbéllel? Általában a fájdalomtól derékig görnyedten jönnek be az emberek.' Erre nem tudtam mit mondani. A papírmunka elvégzése után irányba állítottak a 107-es kórterem egyes ágya felé. 

Ott álltam az ajtóban, utcai ruhában, semmiféle kórházi 'csomaggal'...ugye nem erre készültem. Négyágyas, kellemes kis kórterem volt. Saját wc-vel és zuhanyzóval. Ez nagy luxus a legutóbbi (másik kórházbeli) műtéti élményemhez képest. Én voltam a negyedik beköltöző. Bemutatkoztam a sorstársaknak és kb. mint a börtönben jött a kérdés: 'Te miért vagy bent?'  Mint megtudtam két emberke is már hazafelé készült épp. A mellettem lévő ágyon pedig Sanyi bácsi feküdt, akinek két szava sem volt egész nap. De pár nappal később ő is hazament. Miután szobatársaim kiszörnyülködték magukat a perforált vakbél hírén, már meg is érkezett az aneszteziológus doki. Rendes volt, elmesélt minden tudnivalót plusz feltett pár kérdést. És elköszönt, hogy a műtőben találkozunk. Nem feltétlen ilyen búcsúzásra vártam. Az volt a szerencsém, hogy napok óta nem ettem, csak ittam. Viszont, műtét esetén legalább hat órával előtte nem lehet sem enni sem inni. Ugyanis az emberből nem csak lent távozhat nemkívánatos dolog, hanem fent is megindulhat a borzalom és ez altatás esetén (intubálva) nem feltétlen jó, akár meg is fulladhat az ember.

Olyan fél három lehetett amikor a fent leírt látogatás lezajlott. A műtétig hátralévő kb. 2 és fél óra beszélgetéssel telt. Közben meglátogatott az ügyeletes doki is aki a műtétet vitte majd véghez. Első körben úgy leszidott mint kb. utoljára Ági néni az óvodában...hogy miért vártam eddig? És hogy ebbe bele is halhatok. Aztán még pár keresetlen szó után távozott. Esélyem sem volt elmesélni a háziorvosos sztorit. Majd öt körül felhangzott a folyosón a műtőskocsi semmivel össze nem téveszthető zörgése. A kórtermünk ajtaja előtt elhallgatott. Hmm, értem jöttek. Ugrás a hátulgombolós műtős gúnyába majd fel a kocsira aztán következett a filmekből ismert jelenet: hanyatt fekve látom a plafonon a lámpákat elsuhanni. A műtőssegéd srác rendes volt, végig próbált viccelődni. Az út során is és az előkészítőben is. A következő posztban a műtétről és az azt megelőző procedúráról fogok írni.