Déjà vu némi extrával

Ahogy az előző posztban írtam a hétfőn délutánom szinte teljesen lemásolta a szombatit. Egy apróbb...illetve egy nagyobb különbséggel. Az apróbb különbség az volt hogy más altatóorvos látogatott meg délután illetve 'kezelt' a műtét alatt. Viszont végül neki is köze lett a nagyobb különbséghez is.

Mivel nem vehettem magamhoz táplálékot illetve italt, ezért természetes hogy kaptam infúziót. Olyan fél három magasságában kezdődött a branül és az én karomnak az egyesítése. Eddig még nem írtam róla, de pár nap kórházi tartózkodás után - ha a nővérek vámpírok lettek volna...én lettem volna ellenük a fokhagyma. Amikor bekerültem a kórházba, rögtön vettek három kémcsőnyi vért. Ezzel nem is volt probléma, mint korábban sosem vérvétel esetén. Az egy dolog, hogy kissé nehéz megtalálni a vénámat (irodista alkarom van...) de ha nem is sikerült rögtön, másodjára mindig összejött. Most viszont az első műtét után amikor vért akartak venni, az istennek sem sikerült. Ha találtak vénát...akkor sem akart megindulni a vér. Feltételezem ennek köze van ahhoz, hogy napokig nem ettem és ittam, csak infúziót kaptam...

Ez rendesen frusztrálta a nővéreket/ápolókat. Majdnem sorsot húztak hogy ki jöjjön hozzám vért venni. Volt olyan eset, hogy kilenc alkalommal próbálkozott egyetlen ápoló. Többször küldtek be újabb és újabb próbálkozót. Úgy nézett ki a karom illetve kézfejem mint egy szita. Arról nem beszélve hogy a szúrások helye pikk-pakk bezöldült...így hamarosan akár a 'The Walking Dead'-ben is szerepet kaphattam volna.

Vigyázz Hollywood...jövök...

A bal karom hasonlóan gyalázatos állapotban volt. A probléma ott kezdődött, hogy a hétfői branül leragasztása nem sikerült túl jól, ráadásul pont a csuklóm és a kézfejem találkozásánál sikerült vénát találni, ami eléggé megnehezítette a kézfejem használatát. Plusz feszített is rendesen. A sok mozgás hatására kicsit elengedett a tapasz. A műtét előtt még szóltam az egyik ápolónak, hogy valamit kezdeni kellene vele...mondta, hogy majd jön nemsokára. Aztán eltűnt és nem láttam jó fél óráig csak amikor bejött egy szobatársamhoz vérnyomást mérni. Szóltam neki ismét mert a branül és a ragtapaszok már salátaként lógtak belőlem. Oké-oké jön már. Majd ismét eltűnt. Fél perc múlva nyílt az ajtó...óóó de gyors volt és nem felejtette el. Gondoltam én...

A műtőssegéd volt. Értem jött. 5 másodperccel utána érkezett az ápoló...majd látva hogy én már fél lábbal a műtőben vagyok, közölte hogy majd ott megigazítják. Így már robogtunk is a hetes műtő felé, amit már lassan második - azaz inkább harmadik - otthonomnak nevezhettem. A második otthonomnak inkább kinevezem a hetes kórtermet. Fura hogy a hetes szám ennyire rámtelepült....nem?! Az előkészítőn ismét csak átsuhantunk, pedig szóltam a branül miatt....de megint az a válasz jött, hogy majd bent...majd bent...

Odabent is elmondtam a branülös problémát, kiegészítve azzal, hogy eléggé instabilnak érzem az egészet. Az aneszteziológus asszisztens megnézte, majd a doki is..és arra jutottak, hogy leragasztják pár tapasszal és jó lesz az még. Ez meg is történt. Intéztük a többi dolgot, jobb karra vérnyomásmérő, majd kar a fenék alá...kikötözés, sapka a fejre, bal karba jóféle altató...stb. Az altatódoki felém hajolt a maszkkal...'csak oxigén jön belőle...lélegezzen nyugodtan'. Oké. Olyan 1 perc elteltével is csak pislogtam mint hal a szatyorban. Hmm, ez fura...ilyenkor már aludni szoktam. A doki is kérdi: 'Nem álmos?' 'Ööö, nagyon sajnálom de nem' - válaszoltam. Na, akkor várunk tovább. Lehet immunis lettem az altatóra? Újabb 1 perc elteltével ugyanez a párbeszéd játszódott le. Majd újra meg újra..

Kb. az ötödik forduló után lett nekik gyanús, hogy itt valami nincs rendjén. Ááá, megvan...nem jó helyre megy az altató. Kinéztem balra a kérdéses alkaromra, ekkor már kb. duplájára volt dagadva az egész kézfejem a csuklóm felett olyan 5 centivel bezárólag. A bőröm alá...vagy isten tudja hova ment az altató....nem a vénába. Ezután kezdődött a 'keressünk vénát az úriemberen' című játék. A játék tetőpontján három nő szúrkált egyszerre mindkét karomon. Úgy nézhettünk ki mint egy zenekar amiben három zenész próbál meg egyszerre hatkezest játszani egy gitáron. Vagy inkább nagybőgőn...a méretemből adódóan. A főnyereményt végül az altatódoki vitte el. Igaz, majdnem lejárt a műsoridő....de érzésem szerint olyan 20 perc elég volt számára. A díjat azóta sem adtam át neki...ez nagyon bánt.

Miután sikerült álomba szenderülnöm a következő már emlékem az volt, hogy a kórteremben fekszem a kézfejemen valami hideg, nehéz dologgal. Kaptam rá egy szép jegespalackot ami egész éjjel rajta volt. Reggel olyan volt a kezem mint egy Calippo jégkrém. Napokig csak nehezen tudtam mozgatni a csuklómat/kézfejemet...és egy területen teljesen érzéketlen volt a bőröm. A mozgás már sokat javult, de az érzéketlenség (igaz, csökkent üzemmódban) a mai napig tart.