A vérömleny keddi felfedezése után naponta kellett sebtisztítást illetve kötözést eszközölni. Ezt általában elintézték a kórteremben. Nem volt túl kellemes élmény, de a vérömleny után azt hiszem kicsit fentebb került a fájdalomküszöböm.
Eseménytelenül teltek a napok, ment a szokásos napi rutin. Míg végül a csütörtök reggeli vizit során közölték velem, hogy pénteken el kell mennem belgyógyászati konziliumra. Erre a felszökött vérnyomás illetve cukorszint miatt volt szükség. Rendben, ha menni kell...hát menni kell. Szerdán mellkas röntgenre küldtek, hogy nincs-e tüdőgyulladásom....bár azóta sem tudom mi alapján gondolták, hogy az lenne. Mivel erősen limitált volt akkoriban a mozgásom, már oda is 'házimentő' vitt. Kedves kis nyikorgó tolószékkel gurítottak át a röntgenre. Úgy gondoltam így lesz ez pénteken is a belgyógyászattal. Olyan fél 12 magasságában szólt az egyik nővér, hogy pár perc és jön a házimentő, irány a belgyógyászat. Érkezett is emberünk és már suhantunk is a III-as bel felé. Kihalt folyosó fogadott minket. Tök jó..legalább nem kell sokat várni. Engem leparkolt a beteghordó és bement a rendelőbe. Ott kiderült, hogy át kell mennie egy másik helyre...valami papírért. El is tűnt, majd 10 perc elteltével visszatért elég mérges hangulatban. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgálatomat járóbetegként kérték írásban, papíron....nem pedig a számítógépes rendszerben fekvőbetegként. Ezért nem fogadtak a belgyógyászaton...
Irány vissza az osztályra. Miután elmesélte mi történt, az összes nővér elkezdett sápítozni...hogy ők bizony mind mondták a doktor úrnak hogy ez nem lesz így jó...de a doktorok mikor hallgatnak rájuk....
Nem maradt más opció mint másnap reggel helyesen megkérni a vizsgálatot és imádkozni, hogy beleférjen az időbe. Ja igen, azt nem említettem, hogy azt is megtudtam az orvostól hogy amint kész vagyok a belgyógyászati vizsgálattal engednek is haza. Így egy picit le voltam sújtva...mert az oké hogy augusztus 10.-e épp a be- vagy ledolgozós szombat volt, de így is kevés esélyt adtam neki hogy másnap belefér a vizsgálat és még el is engednek...kész lesz időben a záró stb.
Eljött a szombat. Azt már előre sejtettem, hogy ha sikerül most jól megkérni a vizsgálatot, akkor sem fognak hétkor kiugrasztani az ágyból hogy irány a belgyógyászat. Fél 11-kor szólt egy nővér, hogy 11:15-kor lesz jelenésem a belgyógyászaton, 11-re jön a házimentő...addigra legyek indulásra kész. A biztonság kedvéért 10:50-kor bejött ismét és rámkiabált, hogy még nem vagyok kész?! :D Hozzáteszem, a készülődés annyit jelentett, hogy felvettem egy pólót és a papucsomat. Na, de mivel szófogadó vagyok, szépen elkészültem és kiültem az ágy szélére. 11 óra...sehol senki....11:05...sehol senki. 11:10-kor benyit egy beteghordó, hogy jött értem. Hmm, de nem hozott tolókocsit...mert nem kérték. Huhh, akkor ez finom lesz. Viszont siessünk, mert 11:15-re várnak.
Az én ekkori sebességem kb. 50 méter per perc volt, ha nem kellett sietnem. Félve megkérdeztem, hogy messze megyünk? Másik épületbe - jött a válasz. Nem volt mit tenni...siettem ahogy tudtam. Megérkeztünk, a harmadik helyszínen sikerült megtalálni az orvosnőt, ide-oda lifteztünk és bolyongtunk az épületben. Ekkor már 11:30 is elmúlt. A vizsgálat szépen lezajlott, EKG...vérnyomás mérés, pár kérdés feltétele után meg is voltunk. Hozzá kell tennem, hogy a belgyógyásznő életem eddigi legnormálisabb orvosa volt. Türelmes, vicces és együttérző. No, futás vissza az osztályra...továbbra is gyalog. Mire visszaértünk már ott várt az ebédem. Neki is láttam rögtön, kellett a kalória a nagy futkosás után. Utána pedig mivel eléggé kifárasztott a nagy jövés-menés eldőltem az ágyamon.
Kb. egy óra elteltével bejött az egyik orvos, hogy menjek a kötözőbe. Intézzük a sebtisztítás/kötözés dolgot, már kész a záróm is....és irány haza. Pillanatok alatt nagyot javult a kedélyállapotom. Alig feküdtem fel az asztalra a doki máris szedte le a kötést, látszott hogy nem akarja vesztegetni az időt. Az itteni dokik állandóan rohantak valahová. Aztán 5 másodperc alatt szertefoszlott minden hazamenetelről szőtt álmom. A doki pontos szavait idézem: 'Úgy néz ki nem mész te sehova. Kiszakadt a hasfal varrat. Tehát, mostantól nem eszel, nem iszol...este műtét....'
Hogy ennek a szakadásnak mennyi köze volt a délelőtti rohanáshoz azt nem tudom. Kár is rajta gondolkoznom.
Olyan szánalmas a magyarországi beteghordozás és időpontkérés, hányszor volt nekem is ugyanez! Hallgattam a beteghordozók beszélgetéseit is, hogy mennyire keveset keresnek és hogy elmennek inkább a hullaházba pakolni, mert legalább az jó keresetkiegészítés.
VálaszTörlésDe amikor 4 csővel és katéterrel bennem várom a hasi UH-t és már 6 ember megy be előttem, akiknek semmi baja, én meg alig tudok ülni, miután 3 héten át feküdtem és iszonyat fáj minden levegővétel...sose akartam előre betolakodni és tudom, hogy nem érkezési sorrendben szólítanak, de ne basszák már, hogy egy járóbeteg előbbre való, mint én!!! Mondtam a betegszállítónak hogy legyen már jó fej és szóljon már be, mert ha mégegy ember előttem megy be, én felordítok hogy a kurva anyját mindenkinek, aki hagy itt szenvedni! Nem érdekel, hogy ők mennyire fásultak már és nem érzik át más fájdalmát! Faszért kell oda eljutni, hogy óbégatnom kelljen ahhoz, hogy észrevegyék magukat??
Az meg, hogy állandóan késés volt, mert mindenhonnan a beteghordók is azért késnek mert ha egy vizsgálat miatt a betegük későn jut be és vissza is kell vinni, addig ott várnak vele és nem tudnak a következőhöz menni. Vagy ott ahgyják és lehet az vár még vagy fél órát, mielőtt visszajönnek érte...ha visszajönnek. De a magyar egészségügy kurvára rendben van!