Horror a kórteremben

Kedd, augusztus 6.-a reggel...minden zajlott a szokásos menetrend szerint. Egészen addig, amíg a fürdőszoba tükrében nem pillantottam meg a kötést. Bár nem láttam teljesen kristálytisztán, de úgy tűnt, hogy bizony néhány halvány folt éktelenkedik rajta. Azért is volt nehéz megállapítanom, hogy mit látok mert a foltok a kötés legalsó részén voltak ami még tükörből sem volt teljesen látható...lábujjhegyre pedig nem tudtam állni, de lehet akkor sem láttam volna.

Kicsit csodálkoztam hiszen a műtét lassan egy hete történt és eddig jól megvoltam foltok nélkül. Szóltam hát a nővéreknek, hogy akadt egy kis probléma. Megnyugtattak, hogy semmi gond...előfordul az ilyesmi, kicsit átütött a seb. Mindjárt átkötöznek. Pár perc múlva meg is érkezett az egyik nővér egy kosárral ami tele volt kötszerrel és minden egyéb eszközzel ami sebkezeléshez szükséges. Pikk-pakk végzett vele, majd amikor megkérdeztem, hogy akkor most fetrengjek többet és csak akkor keljek fel ha nagyon kell..vagy mi legyen? Erre az volt a válasz, hogy nem kell semmire figyelnem, mindent csinálhatok úgy mint eddig. Oké, akkor ezt megúsztam.

Tévedtem. Elindultam az eredeti úticélomhoz, a mosdóba. Érzem, hogy valami csepeg. Ajj, már ennyire nem bírom tartani? Lenézek...hmm, ez bizony vér. Futás a nővérekhez, hogy ismét akadt egy kis probléma. 'Oké-oké...jövök már jövök' - jött a válasz. Ismét érkezik a kosár, kötözés....majd pedig jött az ukász, hogy maradjak fekve, hamarosan jön egy doki és megnéz.

Biztosra ment a nővér - ezúttal alaposan bebugyolált a kérdéses helyen

Nem emlékszem mennyi idő elteltével jött az orvos, de ami ezután következett arra nem számítottam. Betoppant a doki az oldalán egy ápoló sráccal meg a már jól ismert kötszeres kosárkával. Az első rossz hír az volt, hogy ahhoz, hogy kiderüljön mi a gond 1-2 öltést ki kell szedni. Mire megkérdeztem volna, hogy ez mikor és hogy fog történni...a doki már szedte is le a kötést és kérte az ápolót hogy az alsó két öltést szedje ki. Itt már kezdtem az ágy szélébe kapaszkodni. Kicsit nézelődött, piszkálgatott majd újabb instrukció: 'vegyünk ki még egyet'. Az eddig is csukva lévő szemeimet még jobban összeszorítottam. Éreztem, hogy mindenem befeszül. Ebből az állapotból a doki hangja riasztott fel: 'úgy néz ki van egy haematománk'. Hevenyészett orvosi ismereteim ellenére tisztában voltam vele, hogy ez bizony egy vérömleny. Az pedig nem túl bíztató. Ismét szerettem volna kérdezni, hogy akkor most mi lesz a teendő...de szóbeli válasz nélkül megtudtam nagyon hamar.

A doki nekilátott kézzel 'takarítani', ott a kórteremben. A másik 3 szobatársam is meglepődött ezen, nem győzték a plafont bámulni. (Ezt utólag tudtam meg. Bár egyikük volt olyan bátor hogy végignézte.) Én a 'takarítás' ideje alatt egyszerre szerettem volna sírni, meghalni, besz*rni és bepisilni. A szememet annyira szorítottam, hogy narancssárga fények cikkáztak előttem, az ágyat pedig majdnem saját magammal együtt megemeltem. Az egész nem tarthatott tovább 1percnél, számomra viszont az örökkévalóság + 1perc volt legalább. Senkinek, de komolyan senkinek nem kívánom ezt az érzést. Egy hat napja műtött, viszonylag friss műtéti sebbe csak így belenyúlni...hmm...nem kellemes. Egyedül a takarítás közbeni hangokat nem felejtettem el azóta sem. Mint amikor a halat belezik...

Azért megnyugtatott az ápoló, hogy mivel kb. 16-17 öltésem van...ha hármat kivettek...azt meg sem fogom érezni. Tehát mindent csinálhatok úgy mint eddig, nem fog szétszakadni a varrat. Viszont a részben nyitott seb miatt minden nap át kell kötözni és tisztítani. Ugyanis a vérömleny el is volt fertőződve. Hurrá! A gyógyulási idejét 2-3 hétben határozta meg a doki, addig naponta meg kell ismételni a tisztítás/kötözés hercehurcát. Akkor ez azt jelenti hogy olyan sokáig bent kell maradnom a kórházban? Ennél a pontnál teljesen letörtem mint a régi fazék füle. Szerencsére a doki elmondta, hogy nem ez a helyzet..pár nap után hazaengednek ha minden jól alakul és vissza kell majd jönni minden nap az ambulanciára. Így már kicsit jobb lett a kedvem, bár az igazat megvallva nem biztos, hogy jó dolog naponta 2-3-4 órát várni az ambulancián, ahelyett, hogy bent feküdnék az ágyikómban a kórteremben, valamelyik doki pedig jönne kötözni amikor épp ráér. 

Ettől kezdve azért 1-2 napig óvatosabb voltam mint korábban. Egyrészt féltem a szétnyíló sebtől, másrészt arra gyúrtam hogy minden rendben legyen és - ahogy az orvos mondta - pár nappal később hazamehessek...

Az égiek viszont másképp akarták.