Élet az új táskámmal

Amikor megkaptam az NPWT készüléket a szivacsok a teljes hosszában takarták a sebet. Annak ellenére hogy ekkor a nagy része már július 31.-e óta 'zárva' volt, csak az alsó harmad volt műveleti terület továbbra is. Mindez augusztus 12.-én történt. Átlagos műtétek esetében ilyenkor már a varratszedésnél járnak. Gondolkoztam rajta, hogy megosztok képeket a különböző stádiumokról....de inkább letettem róla. Képi szemléltetés nélkül is elég rossz...főleg ha valaki vizuális típus.

Ahogy korábban említettem, az első etap három napig tartott. Minimális biztonságérzetet adott, hogy valami pluszban is tart mint a Drei Wetter Taft a frizurát. Ugyanakkor kaptam egy plusz zsinórt....éppen akkor amikor már megszabadultam a többitől. Oké, a műtétek miatt kaptam 1-1 branült, de szerencsére rövid időre...és amikor épp nem kaptam infúziót akkor észre sem vettem őket. A táska viszont 24 órában velem volt, ráadásul eleinte eléggé szokatlan volt főleg hogy mindig ki-be kellett dugdosni a töltőt. Nem egyszer indultam meg úgy, hogy a kábel még be volt dugva. Mellé jöttek azok az esetek amikor a kábel beakadt pl. a szék lábába vagy csak simán összetekeredett a műanyag csővel. Ebben az időszakban napjában többször emlékeztetnem kellett magam, hogy csak lassan és nyugisan...mindent...mert elég fájdalmas következményei voltak ha 'siettem' és valami szorult, akadt vagy hasonló.

Nem kicsi...hanem sok kellett...

A gépezet hasamba kapaszkodó vége is megér egy misét. Ugyan a vákuum a helyén tartotta viszont a kb. másfél méteres műanyag cső súlya már az én bőrömet vitte vásárra. Pár nap után megszoktam, de eleinte minden mozdulat kétszer annyi ideig tartott mert úgy éreztem hogy extra húzással jár a dolog. A kórház folyosója volt a kifutópályám, ott járkáltam fel s alá minden nap. A kórteremben unalmas lett volna kerengő dervis módjára kószálni az ágyak között. De...mozognom pedig kellett. Nem feküdhettem csak úgy egész nap. A folyosón azt is szoknom kellett, hogy mindenki megnézi miféle ördögi masinát cipelek magammal. Többen meg is kérdezték mi az. Persze a látogatókra kell gondolni, a kórházi népség tudta mire való. A kiskutyák és gyerekek mellé a harmadik legjobb ismerkedési módszernek simán fel lehetne venni.

Az első csere során ismét teljes sebet fedő szivacsokat kaptam. Így lényegi változás nem történt, pedig már nagyon kíváncsi voltam rá miként nézhet ki. A második alkalommal viszont már a seb felső kb. negyede nem volt fedve csak az átlátszó öntapadós fóliával. Végre első alkalommal halvány képet kaphattam róla hogyan is festhet a varrat. Lehet jelentéktelennek tűnik, de én akkor nagyon megörültem ennek. Az előtte álló időszakban inkább a rossz hírek és állapotok voltak túlsúlyban, ezért minden egyes apró, örömre okot adó történést megpróbáltam jól elraktározni.

Ebben az időszakban esett meg az, hogy egyik este valami pittyegést hallottunk a kórteremben. Nem volt hangos, nekem úgy tűnt hogy a folyosóról jön. Épp sétálni indultam, nyúlok a gépért....hmm...hát ez csicsereg itt. Mindenkit gyanúsítgattam a hang forrásaként....erre pont én szolgáltattam a zenét. Azt írta a drága, hogy eldugult a csöve. Meresztettem a szemem, de nem láttam semmi dugulást. Kivittem a nővérekhez hátha ők tudnak valami okosat. Nem tudtak. Egyikük elkezdte össze-vissza nyomogatni - pedig nem beszéltek közös nyelvet, mert a nővér nem tudott angolul a kistáskám meg csak angolul kommunikált - ami nem volt túl bíztató. Különösen attól tartottam, hogy ő akkor most felfüggesztette a vákuumozást....és én itt maradok védelem nélkül. Mentőötletként eszembe jutott...mi lenne ha egy orvost kérdeznénk meg? Persze amilyen szerencsém volt, aznap este fél 9-kor pont három olyan orvos volt ügyeletes akik nem az osztályra tartoztak. Majd a nővérek valami csodával határos módon csendre tudták inteni a gépet. Megnyugodtam. Megtettem a szokásos sétám, kétszer oda-vissza a folyosón...majd irány az ágy. Alig ért le a hátsóm az ágy szélére, ismét vinnyogott a gép. Újabb kör a nővéreknél, újabb nyomkodás...majd 2-3 perc után csend. Ezt lejátszottuk háromszor még..úgy, hogy 5 percenként jött rá a rapli. Azért az nem lenne túl vicces ha egész éjjel 5 percenként ugrálnék ki a nővérekhez...valami végső megoldást kellene találni. Amikor sokadjára kúsztam ki, már kiabálva jött az egyik nővér: 'Dááááániel! Ugye nem csipogást hallok megint?!' 'Pedig bizony azt!' - válaszoltam. A kedves nővér felvilágosított arról amit eddig is sejtettem, hogy csak nyomkodják a gombokat amíg el nem hallgat a gép. Hiába mondtam neki, hogy nekem úgy tűnik ez csak átmeneti megoldás mert öt percenként visszatérünk az eredeti problémára. Végül abban 'egyeztünk' meg, hogy ha csipog...ki sem kell jönnöm...nyomogassam a gombokat, majd elhallgat. Király. Majd megtörtént az ami miatt azóta úgy gondolom a gépeknek is van lelkük. Legalábbis az én táskámnak volt. Mert ezután elnémult és soha többé nem szólalt meg. Hagyott pihenni a drága.

A harmadik csere vagyis fél csere (vagy hogyan is nevezzem) után már a seb felső fele szabadon volt és ami még inkább örömmel töltött el, hogy varratmentes is lett. Ugye meséltem az előző posztban, hogy ekkor már csak a felszínre és csak az alsó félre pakoltak szivacsokat. Ekkor tudtam meg azt is, hogy ha 2-3 napig jól alakulnak a dolgok, akkor meg is szabadulhatok a táskától...mert a sebem továbbra is javulást mutat a legutóbbi ismert állapothoz képest. Újabb jól elrakott öröm morzsa. Azért előjött belőlem a pesszimista énem is...mi lesz ha vákuum nélkül megint szakadok majd? De megpróbáltam inkább a jó dolgokra koncentrálni. Sanyi bácsi for the win!

Az utolsó csere/műtét másnapján (augusztus 26. hétfő) a reggeli vizitnél mondta az orvos, hogy kedden elválasztanak a táskától. Ezt elég magabiztosan mondta, így bíztam benne. Mivel a táska amellett hogy a helyén tartotta a varratot arra is hívatott volt, hogy mindenféle oda nem illő dolgot kiszívjon, ezért az is feltétele volt a válásnak, hogy ne legyen túl sok minden a tartályában. Minden alkalommal félve néztem a gépre....került-e bele valami. Két nap után még a doki is csodálkozott, hogy semmi nem ürült.

Szerencsémre mindig így várt a végén

Végül nem kedden hanem szerdán intettem végképp búcsút a táskának. De azt az egy plusz napot már nem bántam. Piszok módon szokatlan volt 15 nap után ismét csövek és drótok nélkül közlekedni. Reflexből kotorásztam a gépért még egy ideig. Séta közben a hosszú cső miatt kicsit magasabbra kellett emelnem a gépet, hogy ne érjen le a cső a földre....ezért is neveztem el táskának...a sikkes tartása miatt. Összetekerni nem tudtam, mert akkor húzta a hasamat. Érdekes módon 1-2 alkalommal még a szétválásunk után is magasabban tartottam a jobb kezem séta közben. A megszokás hatalma...

A milliós táska

A kedd reggel a lefagyott bal kéz mellé tartogatott egy másik újdonságot is. Kaptam ugyanis egy NPWT készüléket. A szépséges nöpövötö elnevezés a 'negative pressure wound therapy'-t jelenti, azaz negatív nyomású seb terápiát.  Ez tulajdonképp annyit takar az én esetemben, hogy a sebbe belepasszíroztak speciális steril szivacsokat, majd letakarták egy átlátszó öntapadós fóliával és negatív nyomás (vákuum) alá helyezték. Hogy ez a vákuum megmaradjon, magától értetődik hogy kell valami ami folyamatosan biztosítja a 'szívást'. Nos, bemutatom nektek a Hartmann VivanoTec Pro-t:

Ez a kedves kis készülék volt hozzámkötve. Ő gondoskodott rólam és a gyógyulásomról egészen sok ideig. Mivel töltés nélkül limitált ideig volt üzemképes, ezért ha feküdtem mindig tölteni kellett. Ez azt jelentette, hogy minden egyes felkelésnél gép kihúz (szigorúan figyelve rá hogy ne essen le a kábel...az katasztrófa lett volna számomra hiszen képtelen lettem volna felvenni a földről) minden egyes lefekvésnél pedig vissza az egész. 

A reggeli viziten tudtam meg, hogy a második hasfal szakadás után úgy döntött a doki (a főorvossal konzultálva) hogy rámgyógyítják ezt a gépet...ha már ennyire problémás eset vagyok. Valamint azt is elmesélték, hogy 5 naponta cserélni fogják a szivacsokat és meglátjuk mire jutunk. Ekkor ismét vegyes érzések öntöttek el. Egyrészt örültem, mert a gépezet némi biztonságérzetet adott másrészt viszont nem tudtam mennyi ideig tart majd ez, illetve fog-e nekem használni. Később egy nővér kottyintotta el, hogy bizony ez egy elég drága készülék...tehát vigyázzak rá mint a szemem fényére. Ő másfél milliót emlegetett, volt aki később hármat illetve hatot. Na, ilyen luxustáskám sem volt még...

Eredetileg öt napos csereperiódusról volt szó, de nagy meglepetésemre már három nap után cseréltünk. Szerintem a dokit is érdekelte, hogy látni-e valami javulást...vagy dobjuk ki a ketyerét a fenébe. A csere altatás nélkül történt a kötözőben. Első alkalommal kicsit féltem tőle...de szerencsére előtte kaptam egy injekciót ami segített helyileg érzésteleníteni kicsit a dolgokat és ellazulni is. Az injekciót a kötözőben kaptam meg, mert állítólag okozhat némi szédülést meg hasonlókat és nem lett  volna jó fejreállni félúton a kórterem és a kötöző között. Hogy mondjak valamit sem az ellazulás sem pedig a helyi érzéstelenítés rész nem jött be. Ott feküdtem a kötözőben vagy 5-6 perce...csipkedtem az oldalam...de még mindig úgy éreztem mint korábban, semmivel sem kevesebbet és lazább sem voltam. Bejött a doki plusz egy fiatal orvosnő és egy nővér. A doki csak a sebre volt kíváncsi, kiszedte a szivacsokat...nézelődött, megállapította hogy van némi javulás..majd a fiatal doktornőre és a nővérre bízta az új szivacsok behelyezését és a gép visszakapcsolását majd angolosan távozott. Mivel egyikük sem tűnt túl magabiztosnak, sőt a nővér kijelentette...hogy ő még sosem csinált ilyet...na itt az a minimális lazaságom is eltűnt ami volt. Végül egész jó hangulatú és viszonylag fájdalommentes beavatkozáson estem át. Azt tudni kell, hogy ezek a szivacsok ilyen blokkokban érkeznek adott méretben, tehát mindig ott kell a helyszínen kiszabni a megfelelő méretet. Ez okozott néhány vicces pillanatot....illetve az amikor nem tudták miként kell visszakapcsolni a gépet. És milyen értékre volt beállítva. Szerencsére én emlékeztem rá....mármint az értékre. 

Miután végeztek meg kellett várnom a 'házimentőt' azaz egy bácsit aki egy kerekesszék kíséretében meg is érkezett értem pár perc elteltével. Hopp be a kocsiba és irány a kórterem. Ott még egy hopp át az ágyba. Ezzel le is zárult a csere érdemi része. Semmi rosszullét, szédülés ilyesmi nem jelentkezett később sem.

A második cserére már öt nap elteltével került sor. Izgatottan vártam miként alakult a helyzet odabent. Félelem nem volt bennem, hiszen már átéltem egyszer és egyáltalán nem volt vészes. Érdekes módon most behozta a nővér a 'zsibbasztót' és a kórteremben kaptam meg. Nubain volt mint az első alkalommal. Ez egy erős hatású ópioid típusú fájdalomcsillapító, hatásának erőssége a morfiuméhoz hasonló. Szépen átsétáltam a kötözőbe, itt még nem volt semmi érdekesség. Megtörtént a csere, azzal a jó hírrel körítve hogy javul a helyzet és némileg kisebb felületen szivacsoztak, majd jött értem az egyik ápoló srác, hogy visszakísérjen a kórterembe. Elindultunk szépen lassan sétálva. Még ekkor sem éreztem semmi különöset...kicsit talán labilisabb voltam mint amúgy, bár akkoriban úgy általánosan nem voltam túl stabil közlekedés szempontból. Az ágyhoz érve rögtön elterültem mint az Alföld...és amint párnát ért a fejem szinte már aludtam is. Próbálkoztam beszéddel, de utólag tudtam meg, hogy kb. 3 szót mondtam és közben elaludtam. A mondat végét sosem tudta meg a hallgatóságom. Éjszaka felkeltem, fogalmam sincs mikor. Viszont úgy éreztem mint ha legalább két elefánt ülne rajtam és nyomna bele az ágyba. Pár másodperc elteltével már ismét aludtam. Ez még 2-3 alkalommal megtörtént reggelig. Még reggel is olyan voltam mint akinek jártányi ereje sincs, de már csak egy elefánt ült rajtam. Kicsit megdolgozott a Nubain....na...

Azért érdekelt, hogy mi okozhatta ez a legatyásodást. Így megkérdeztem a dokikat a reggeli vizitnél. Azt mondták, hogy a Nubaint az én esetemben izomba kellett adni, de lehetséges hogy a kis piszok utat talált egy hajszálérbe...és bekerült a véráramba...így kicsit felerősödött a hatása. De mivel pár óra elteltével már olyan fitt voltam mint soha....ezért nem is aggódtam tovább miatta.

A harmadik cserére szintén 5 napot kellett várnom. Azt már előző nap megmondta a doki, hogy ha szépen gyógyult a seb, akkor másnap zárni fogja, nem pedig csere lesz és megcsinálja itt a kötözőben. A beavatkozás napján, a reggeli vizitnél már nem volt olyan biztos ebben, azt mondta majd meglátjuk hogy kötöző vagy műtő. A délutáni vizitnél pedig már tutira ment: műtőben lesz az akció. Nagy kő esett le a szívemről. A csere még oké a kötözőben, de egy 'varrótanfolyamot' inkább a műtőben élek át...köszönöm szépen. Annyira kis jelentéktelen dolog volt ez, hogy még aneszteziológus sem jött hozzám aznap. A szokásos öt óra körüli időpontban jött a műtőssegéd, irány a műtő. Begurulunk, sehol senki. Mivel vasárnap volt amikor nincsenek 'tervezett' műtétek csak sürgősek...ezért nem volt bent senki. Úgy kellett összetelefonálni az aneszteziológusokat - dokit, asszisztenst - hogy gyertek má' mert műtét lesz. Én meg fagyhattam 20 percig egyedül a műtőben.

Szerencsésen lezajlott a beavatkozás...de az örömöm korai volt, ugyanis a milliós táskától nem szabadultam meg. A hasfali varrat rendben volt, ezért zárták a 'külső' varratot is...de még a felszínre is került némi szivacs és kapott pár napot még a gép velem, hogy tutira menjenek a gyógyulást illetően.

Déjà vu némi extrával

Ahogy az előző posztban írtam a hétfőn délutánom szinte teljesen lemásolta a szombatit. Egy apróbb...illetve egy nagyobb különbséggel. Az apróbb különbség az volt hogy más altatóorvos látogatott meg délután illetve 'kezelt' a műtét alatt. Viszont végül neki is köze lett a nagyobb különbséghez is.

Mivel nem vehettem magamhoz táplálékot illetve italt, ezért természetes hogy kaptam infúziót. Olyan fél három magasságában kezdődött a branül és az én karomnak az egyesítése. Eddig még nem írtam róla, de pár nap kórházi tartózkodás után - ha a nővérek vámpírok lettek volna...én lettem volna ellenük a fokhagyma. Amikor bekerültem a kórházba, rögtön vettek három kémcsőnyi vért. Ezzel nem is volt probléma, mint korábban sosem vérvétel esetén. Az egy dolog, hogy kissé nehéz megtalálni a vénámat (irodista alkarom van...) de ha nem is sikerült rögtön, másodjára mindig összejött. Most viszont az első műtét után amikor vért akartak venni, az istennek sem sikerült. Ha találtak vénát...akkor sem akart megindulni a vér. Feltételezem ennek köze van ahhoz, hogy napokig nem ettem és ittam, csak infúziót kaptam...

Ez rendesen frusztrálta a nővéreket/ápolókat. Majdnem sorsot húztak hogy ki jöjjön hozzám vért venni. Volt olyan eset, hogy kilenc alkalommal próbálkozott egyetlen ápoló. Többször küldtek be újabb és újabb próbálkozót. Úgy nézett ki a karom illetve kézfejem mint egy szita. Arról nem beszélve hogy a szúrások helye pikk-pakk bezöldült...így hamarosan akár a 'The Walking Dead'-ben is szerepet kaphattam volna.

Vigyázz Hollywood...jövök...

A bal karom hasonlóan gyalázatos állapotban volt. A probléma ott kezdődött, hogy a hétfői branül leragasztása nem sikerült túl jól, ráadásul pont a csuklóm és a kézfejem találkozásánál sikerült vénát találni, ami eléggé megnehezítette a kézfejem használatát. Plusz feszített is rendesen. A sok mozgás hatására kicsit elengedett a tapasz. A műtét előtt még szóltam az egyik ápolónak, hogy valamit kezdeni kellene vele...mondta, hogy majd jön nemsokára. Aztán eltűnt és nem láttam jó fél óráig csak amikor bejött egy szobatársamhoz vérnyomást mérni. Szóltam neki ismét mert a branül és a ragtapaszok már salátaként lógtak belőlem. Oké-oké jön már. Majd ismét eltűnt. Fél perc múlva nyílt az ajtó...óóó de gyors volt és nem felejtette el. Gondoltam én...

A műtőssegéd volt. Értem jött. 5 másodperccel utána érkezett az ápoló...majd látva hogy én már fél lábbal a műtőben vagyok, közölte hogy majd ott megigazítják. Így már robogtunk is a hetes műtő felé, amit már lassan második - azaz inkább harmadik - otthonomnak nevezhettem. A második otthonomnak inkább kinevezem a hetes kórtermet. Fura hogy a hetes szám ennyire rámtelepült....nem?! Az előkészítőn ismét csak átsuhantunk, pedig szóltam a branül miatt....de megint az a válasz jött, hogy majd bent...majd bent...

Odabent is elmondtam a branülös problémát, kiegészítve azzal, hogy eléggé instabilnak érzem az egészet. Az aneszteziológus asszisztens megnézte, majd a doki is..és arra jutottak, hogy leragasztják pár tapasszal és jó lesz az még. Ez meg is történt. Intéztük a többi dolgot, jobb karra vérnyomásmérő, majd kar a fenék alá...kikötözés, sapka a fejre, bal karba jóféle altató...stb. Az altatódoki felém hajolt a maszkkal...'csak oxigén jön belőle...lélegezzen nyugodtan'. Oké. Olyan 1 perc elteltével is csak pislogtam mint hal a szatyorban. Hmm, ez fura...ilyenkor már aludni szoktam. A doki is kérdi: 'Nem álmos?' 'Ööö, nagyon sajnálom de nem' - válaszoltam. Na, akkor várunk tovább. Lehet immunis lettem az altatóra? Újabb 1 perc elteltével ugyanez a párbeszéd játszódott le. Majd újra meg újra..

Kb. az ötödik forduló után lett nekik gyanús, hogy itt valami nincs rendjén. Ááá, megvan...nem jó helyre megy az altató. Kinéztem balra a kérdéses alkaromra, ekkor már kb. duplájára volt dagadva az egész kézfejem a csuklóm felett olyan 5 centivel bezárólag. A bőröm alá...vagy isten tudja hova ment az altató....nem a vénába. Ezután kezdődött a 'keressünk vénát az úriemberen' című játék. A játék tetőpontján három nő szúrkált egyszerre mindkét karomon. Úgy nézhettünk ki mint egy zenekar amiben három zenész próbál meg egyszerre hatkezest játszani egy gitáron. Vagy inkább nagybőgőn...a méretemből adódóan. A főnyereményt végül az altatódoki vitte el. Igaz, majdnem lejárt a műsoridő....de érzésem szerint olyan 20 perc elég volt számára. A díjat azóta sem adtam át neki...ez nagyon bánt.

Miután sikerült álomba szenderülnöm a következő már emlékem az volt, hogy a kórteremben fekszem a kézfejemen valami hideg, nehéz dologgal. Kaptam rá egy szép jegespalackot ami egész éjjel rajta volt. Reggel olyan volt a kezem mint egy Calippo jégkrém. Napokig csak nehezen tudtam mozgatni a csuklómat/kézfejemet...és egy területen teljesen érzéketlen volt a bőröm. A mozgás már sokat javult, de az érzéketlenség (igaz, csökkent üzemmódban) a mai napig tart.

Másfél nap nyugalom

Alig vártam a vasárnap reggelt. Próbáltam örülni a hírnek, hogy felkelhetek és mehetek wc-re. Sanyi bácsi a lelki támaszom már augusztus 9.-én elhagyta a kórházat...így egyedül kellett a szellemiségét továbbra is képviselni a kórteremben.Ekkor már az egyik nővér elnevezett szobaparancsnoknak, ugyanis én voltam a legrégebbi bútordarab a szobában. Ezt a címet szívesen átadtam volna másnak. 

Annak is örülhettem, hogy ehetek, ihatok...ezen a téren ott folytattam ahol abbahagytam a második műtét előtt. Tehát a fájdalomba került némi öröm is. A kórház (és Sanyi bácsi) megtanít türelmesnek lenni. Minden eljön majd szépen a maga idejében. Itt nem kell sietni (nem is tudsz), kivéve akkor ha épp rád 'várnak' a nővérek vagy dokik. Valahol mélyen megértem, hogy ők másképp állnak a beteg emberekhez mint az átlag...megszokták a fájdalmat, a szenvedő embereket. Számomra kicsit meglepő módon a fiatal nővérek/ápolók empatikusabbak voltak mint a középkorúak vagy az idősebbek. Türelmesebben és kedvesebben beszéltek a betegekkel az esetek 95%-ában. Persze nekik is akadt rosszabb napjuk, de pl. kiabálni sosem kiabáltak egy beteggel sem. Vagy nem szidták le. Főleg nem olyan dologért amiről nem tehet.

Az idősebb generáció más tészta volt. Náluk volt nagyon rendes és halál bunkó is. Na meg persze a köztük lévő spektrumról szinte bármi. Akadt olyan is aki a műszak kezdetén viccelődött meg mosolygott, a műszak végére meg leeresztett mint a vásári lufi. Aztán másnap ez megtörtént pepitában is ugyanezzel a személlyel.

Szintén meglepő volt az a tény, hogy az osztályon dolgozó 4 férfi ápoló volt a legrendesebb. Ők konstans hozták a színvonalat. Ha valamelyik kicsit zordabb volt mint az átlag, akkor zord volt mindig. Aki meg mosolygós, vicces..az olyan volt végig. De az tuti, hogy tőlük hallottam a legkevesebb panaszkodást, morgást vagy elégedetlenkedést hogy mennyi melójuk van. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi okozhatja ezt. A fiatalság-tapasztalt ellentétet is valamint a férfi-nő ellentétet is. A második talán könnyebben magyarázható, hiszen a két nem alapvetően hasonló beállítottságú mint a kórházban az ápolók. A nőket hamarabb elragadják és befolyásolják az érzéseik, míg a férfiak (a többség) kontrollálják azokat - legalábis addig amíg 'színpadon' vannak.  Hogy hosszú távon melyik jó azt mindenki döntse el maga. Erről eszembe jutott egyik kedvenc amerikai humoristám - Richard Pryor - egyik poénja. A szakításról volt szó. 'Miért van az, hogy amikor szakításra kerül a sor, a nők ordibálnak egy sort....aztán tovább is állnak és még szebbek, kívánatosabbak lesznek amint vége....a férfiak meg egy idő után végül összetörnek....vakon mászkálnak a városban és elüti őket egy busz.'

Értem én, hogy megszokták a beteg, nehezen mozgó embereket...de talán pont ezért kellene kicsit jobban figyelni rájuk. Egyszer amikor engem is kissé felidegelt az egyik nővér azzal, hogy siettetett...elmondtam neki, hogy higyje el...ha tudnék, mennék gyorsabban. Vagy a mellettem fekvő 78 éves bácsi nem azért nem eszik mert úri kedve ezt tartja, hanem szerencsétlen örül annak is, hogy feküdni tud. És pont az ő ágya mellett említette meg az egyik nővér, hogy jó lenne ha a felesége bejönne etetni a bácsit amikor kaja idő van, mert neki nincs ingerenciája erre. Egy picit itt is felment bennem a pumpa. Egy 78 éves bácsihoz általában egy 70-78éves néni tartozik feleségként, akik azért nem arról híresek hogy malomköveket pakolnak hobbiból vagy 50kg krumplit cipelnek haza gyalog. Mégis, elvárják tőle...hogy ültesse fel a bácsit (a mozgatható ágytámlával együtt) és etesse meg. Úgy, hogy a bácsi ülve...vagyis félfekvő helyzetben (kb.45 fokig emelhető az ágy támlája) már borul ki az ágyból mert annyira nem bírja magát tartani. Az első etetésnél 2 férfi ápoló emelte fel az ágytámlát+bácsit ebbe a helyzetbe....és ezt várják a nénitől...egyedül...

Tehát van itt gond. És én még a magam 36 évével bőven a fiatalabbak közé tartoztam, akivel szerencsére az idő 90%-ában kevesebb 'gondjuk' volt a nővéreknek. Néha úgy tűnt nekem, hogy a betegek azért vannak, hogy nekik minél kevesebb dolguk legyen. Ezért is szerették és engedték ha a rokonok/látogatók minél többet bent voltak a betegnél...mert így nekik nem volt annyi dolguk velük.

A vasárnapi kötözés rendben ment, igaz kb. este hatkor ért rá egy doki...de sebaj a lényeg hogy megvan. A hétfői nap is eseménytelenül telt egészen délutánig. Ismét irány a kötöző és megismétlődött a szombati történet. Annyi hiányzott, hogy hétfőn nem volt szó arról hogy hazamegyek. Ismét kiszakadt a hasfal, ismét nem iszok nem eszek....este műtét.

Már kezdtem megszokni. De azért ijesztő volt, hogy most mi lesz? Két naponta műtét lesz életem végéig? Vagy több ágynyugalmat kell beiktatni? Ennek sosem lesz vége...

Ezekkel a gondolatokkal készültem szűk két héten belül a harmadik műtétemre...

A második menet

Készülhettem tehát a szombat esti műtétre. Eléggé megrogytam ezen hír hallatán. Képzeljétek csak el: csoszogok a doki után nagy örömmel a kötőzőbe...még pár perc kötözés és mehetek haza, kész a záró is minden készen áll az indulásra. Aki valaha volt kórházban tudja, hogy a zárók nem röpködnek olyan gyorsan és könnyedén, így különösen örültem, hogy arra sem kell várni és tényleg távozhatok. A sors itt köpött bele a levesembe, amikor a doki közölte, hogy bizony este műtét és maradok ahol vagyok.

Nem volt mit tenni, visszadöcögtem a kórterembe és hívtam a szülőket, hogy ne siessenek annyira a kórházba mert nem lesz hazamenetel. Nehezen telt a műtétig hátralévő idő. Végig az járt a fejemben, hogy miért pont én? És miért pont most? Úgy éreztem magam mint akin átment egy tank. Ekkor már volt némi fogalmam mi vár majd rám a műtét után, így teljesen másképp álltam a dologhoz mint az első műtét előtt. Ha emlékeztek, azt a műtétet 'vártam' mert tudtam hogy megszabadítanak a nyomorúságtól. Most viszont mivel nem éreztem rosszabbul magam mint eddig és nem is volt nagyobb fájdalmam mint eddig..így mindenféle rosszat vizionáltam a műtét utánra. Ráadásul mivel ismét késő délutánra maradt a dolog....így megint az éjszakát kellett friss műtéttel a hátam mögött eltölteni. Plusz ugye ott lebegett a fejem fölött az ismét előkerülő vibráló/ugráló ábrák képe..és az előről kezdődő felkelési tilalom, akár a katéter...és stb. lehetősége is.

Elmélkedésemet az aneszteziológus érkezése szakította meg. Kedves, szőke hölgy volt....de akkor lehetett volna bárki, rossz körülmények közt találkoztunk. Szokásos duma, illetve majd az elköszönés: 'odabent találkozunk'...

Majdnem pontosan lemásoltuk innentől kezdve az első műtét koreográfiáját, már ami az azt megelőző dolgokat illeti. A műtőskocsi zörgő közeledése, ugyanaz a műtőssegéd jött aki 10 nappal korábban is vitt...ugyanúgy viccelődött....ugyanúgy suhantak felettem a lámpák. Megkérdezte a srác: 'Te bérletet vettél? 'Remélem nem...' - válaszoltam.

Megérkeztünk az előkészítőbe, most még annyi dolgunk sem volt mint az előző alkalommal. Így kb. csak átutaztunk rajta. Ezután már semmi érdekes vagy különleges esemény nem történt. Most valami más koktélt kaphattam mert emlékeztem arra ahogy tol vissza a műtőssegéd a kórterembe és ahogy begördülök a helyemre. Gyorsan megnéztem, hogy milyen látható változások történtek a hasam környékén. Első és egyben a legjobb hír: eltűnt a csövem! Legalább egy szatyorral kevesebb. A második jó hír: nincs katéter. Ez utóbbi egyben aggodalommal is eltöltött, hiszen képtelen vagyok 'kacsába' intézni a dolgot. Ha pedig úgy nem megy és felkelni sem szabad, akkor egy megoldás marad csak...visszatér a k-betűs cső. Az egyik ápolótól megtudtam, hogy reggel felkelhetek. Na, akkor csak az éjszakát kell valahogy átvészelni. Mivel nem ittam jó 7 órája vizet és a műtét után is csak 2órával ihattam 1-2 apró kortyot, így nem volt nagy gond reggelig kibírni. 

Eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt örültem, hogy az ágynyugalom nem tart sokáig, nincs katéter és kikerült a cső a hasamból. Másrészt viszont a fájdalom erőteljesebb lett mint volt, ami érthető hiszen alaposan megpiszkáltak ismét, ráadásul ezzel ugye meghosszabbodott és bizonytalanná vált a kórházi tartózkodásom ideje is. Kellett neki pár nap mire kicsit megváltozott a véleményem. Ha szombaton hazamegyek és otthon üt be a dolog? Akkor sokkal rosszabbul jártam volna. Ügyelet? Vagy mentő rögtön? Talán jobb is hogy a kórházban kiderült. Sok hasonló szituáció van az életben, amikor először átkozódunk,mérgelődünk vagy épp szomorkodunk mert valami megtörtént aztán később derül ki, hogy igazából jól történt hogy így történt. 

Változás változás hátán

Kórházban lenni nagyon más mint otthon. Na, most feltaláltam a spanyol viaszt. Ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig a mozgásában is korlátozott az ember akkor még inkább beszűkül a tér és idő. Bár amikor minden kis mozdulat fáj, akkor nincs is sok kedvünk futkározni és nem annyira rossz hogy ágyban kell maradni.

Alapvetően nem gondoltam, hogy a hasizomra ilyen sokszor van szükségünk egy nap folyamán. Az rendben van hogy felkelésnél vagy felülésnél kell....de sok más alkalommal is. Még akár fejmozgatásnál is. Nem értek hozzá, lehet csak hatással van rá...és nem közvetlen az mozog...de nekem a műtét után fájt a seb meg a hasizom akkor is ha oldalra fordítottam a fejem. Arról ne is beszéljünk ha picit odébb csúsztattam a lábam vagy nyúltam valamiért a kisasztalon. Nem szeretném részletezni, de azért emlegetem ennyit a hasizmot, mert az én műtétem esetében egészen a hasüregig kellett ásni, ahhoz pedig át kell vágni a hasizmon is. Nálam pedig különösen sokat kellett ásni és nem a hasizmom miatt. :) 

Aki ismer tudja, hogy nem vagyok kis ember. A kórházba kerülés napján 184 centi és 108kg voltam. Szerencsére a magasságom nem változott viszont a súlyom igen. Amikor hazatérhettem 91kg voltam, most pedig 87. Egy kis számolással kideríthető hogy a súlyom majd' egyötödét elvesztettem a történet kezdete óta. Ez szép és jó lenne ha mondjuk úgy 1 év alatt következik be, talán még akkor is gyors lett volna, de 2 és fél hónap alatt egyenesen atomvillanással egyenlő. Amennyi pozitív hatása van a fogyásnak, a hirtelen, gyors fogyásnak legalább annyi negatív is. Az én esetemben pedig az is nehezítette a dolgot, hogy vagy egyáltalán nem ettem vagy pedig totál másképp és más mennyiséget mint korábban. És a legfontosabb változás, hogy volt egy szép varrás is a vastagbelemen.

Ezek tudatában különösen oda kellett figyelni az étkezésre. Három napig még vizet sem ihattam, azt hiszem ezt írtam már. Utána kaptam 2dl-t egy napra majd fél litert másnap. A harmadik 'ivós' napomon már 2liter volt a napi vedelés és kaptam háztartási kekszet is. Reggelire és vacsorára, ebédre pedig 'húslevet' ...igen... nem elírás...nem húslevest. A keksszel való csatáimról már írtam. Régen sem volt a kedvencem, ezután sem lesz. A következő napon már ebédre kaptam krumplipürét is! Feltételezem, hogy valami porból készült dolog lehetett, de számomra ott és akkor nem létezett finomabb étel. Közel álltam a síráshoz, komolyan mondom.

Örömmel lapátoltam be - A kép illusztráció, nem a kórházi kosztot ábrázolja

Mondanom sem kell, a kórházi koszt nem a Michelin-csillagos szakácsok terméke. Ráadásul nekem különösen fűszermentesen és sómentesen kellett étkeznem a műtét jellege miatt. Annyira hozzászoktam a sótlan ételekhez, hogy amikor először ettem trappista sajtot hosszú idő után...nem tudtam megenni egy falatnál többet mert eszméletlen sósnak éreztem. Még egy érdekes vonulata volt az ízlelésem átmeneti megváltozásának, mégpedig az hogy a tejtermékeket különösen keserűnek éreztem és a májkrémet is. Mivel ezeket a kajákat már 2-3 héttel a műtét után ehettem, ezért kicsit betoaletteltem hogy mi lesz ha ez így marad most már örökre? A kefírt és kaukázusi kefírt különösen kedvelem, ezért nagyon fájt volna a szívem értük. Szerencsére most már visszatértek az ízlelőbimbók a normál állapotukba.

A kaja amúgy roppant változatos volt. Reggelire sonka (pulyka vagy sertés), párizsi váltakozott két szelet kenyér kíséretében. Az ebéd is kimerült kb. 5féle ételben amik szintén gyakori váltásban követték egymást. Egyik szobatársam (Elek bácsi) szerint, ha a betegségbe nem döglik bele az ember...akkor beledöglik a kórházi kajába. Szerencsétlen Elek bácsinak semmi problémája nem volt az emésztőrendszerével, teljesen más dolog miatt kezelték,mégis 3 napig kekszet etettek vele. Miért pont ő maradna ki ha a többi szenved? Nem csoda hogy elégedetlen volt az étkezéssel. Reggelente ugye kardinális kérdés hangzik el a nővérek szájából: 'Volt-e széklet?' Elek bácsi válasza: 'Mitől lett volna??? A keksztől?' A nővérek pedig mindig ezzel csitították le: 'Elek bácsi...csak egy 'igen' vagy egy 'nem' elég lesz.'

Kicsit visszakanyarodnék még a tétlenséghez. A térbeli mozgás mellett az idő is lelassul. Volt olyan nap, hogy délelőtt negyed tízkor azt hittem már lassan dél van. Szinte vánszorgott az idő, főleg az első pár napban. Ugyanakkor ez a tény különösebb reakciót nem váltott ki belőlem, hiszen 'leszedáltam' magam érzelmileg egy hétre legalább. Plusz úgy voltam vele...úgy sincs semmi dolgom, nincs hova mennem, fekszem az ágyban...mit tehetnék mást? A legrosszabb rész az volt, hogy mindig mindenben másra vagy utalva. Tényleg eleinte kb. 2-3 dolog kivételével semmire nem voltam képes. Ez pedig egy elég nyomorék állapot. Később is amikor már kicsit jobban ment a mozgás, akkor is mindig figyelmeztetni kellett magam, hogy csak lassan és óvatosan. A saját hibámon tanultam meg milyen az ha kicsit is gyorsan vagy nem megfelelő körültekintéssel próbálok meg valamit. Például egyszer - augusztus lévén - volt vagy 35 fok és kicsit ki szerettem volna takarózni, ezért megfogtam a takarót és szépen lendületből elhajítottam a lábfejem irányába. A gond azzal volt hogy hozzáfogtam a hasamból érkező csövet is. Csak egy rántást éreztem, fájdalmat nem szerencsére...de utána kétszer is megnéztem mit fogok éppen meg.

A sétánál ugyanez volt a helyzet. A fájdalom és a különböző szerkenytűk szépen limitálják a sebességet és a távot is. Vicces érzés amikor a szüleimre rá kellett szólni hogy lassítsanak mert lemaradok mindig. Ja és csak a kórházi folyosón sétáltunk. A folyosó végén volt a hűtő, a mi kórtermünk kb. a folyosó közepén volt. Ez a táv olyan 30 méter lehetett. Nekem első körben bőven elég volt elcsoszogni a hűtőig, majd kivenni a kis dugi kajámat és visszacsattogni a helyemre. Úgy pihegtem az ágyon mint ha a maratont futottam volna le. Amikor pár hete voltam bent az osztályon megint (csak látogatóban), nem győztem nevetgélni hogy ilyen kis távolság mekkora gondot okozott még nem sokkal korábban.

Kis túlzással mindent újra kellett tanulni. Legalábbis ami a mozgás részét illeti. Leülni, felkelni, felülni, ajtót nyitni...mindent. És ha változott a helyszín (pl. amikor hazajöhettem) akkor itthon mindent előről kellett kezdeni. A saját ágyamra amikor először lefeküdtem nem gondoltam át, hogy arról balra szállok le, nem pedig jobbra mint ahogy a kórházi ágyról megtanultam. Ez banális dolognak hangzik de ekkora műtét után nagyon is komoly. Tehát ott feküdtem a hátamon a saját ágyamban mint egy büdösbogár és képtelen voltam felkelni. Egyszerűen mivel nem a berögzült mozdulatsor volt, a megszokott oldalon...már nem tudtam mit kezdeni magammal. Olyan tíz percnyi káromkodás és lelki örlődés után rávettem magam hogy megpróbáljam. Végül sikerrel jártam, de utána legalább 2 napig nem mertem még abba az irányba újra lefeküdni. 

Egy újabb dolog amit a kórházban megszokik az ember, hogy vízszintes a padló. Lehet most furán néztek hogy mit akarok ezzel. Amikor először sétáltam kint hosszú idő után majdnem orra buktam az első kisebb egyenletlenségnél. Teljesen elszoktam attól, hogy 1-2mm-nél nagyobb szintkülönbség is előfordulhat a talpam alatt. Egy kicsit talán előrefutottam a történetben - mivel már hazatérésről és utáni állapotokról is írtam - de igazából még csak a második műtét előszobájában járunk kronológiailag. De ami késik nem múlik...

Ledolgozós szombat

A vérömleny keddi felfedezése után naponta kellett sebtisztítást illetve kötözést eszközölni. Ezt általában elintézték a kórteremben. Nem volt túl kellemes élmény, de a vérömleny után azt hiszem kicsit fentebb került a fájdalomküszöböm.

Eseménytelenül teltek a napok, ment a szokásos napi rutin. Míg végül a csütörtök reggeli vizit során közölték velem, hogy pénteken el kell mennem belgyógyászati konziliumra. Erre a felszökött vérnyomás illetve cukorszint miatt volt szükség. Rendben, ha menni kell...hát menni kell. Szerdán mellkas röntgenre küldtek, hogy nincs-e tüdőgyulladásom....bár azóta sem tudom mi alapján gondolták, hogy az lenne. Mivel erősen limitált volt akkoriban a mozgásom, már oda is 'házimentő' vitt. Kedves kis nyikorgó tolószékkel gurítottak át a röntgenre. Úgy gondoltam így lesz ez pénteken is a belgyógyászattal. Olyan fél 12 magasságában szólt az egyik nővér, hogy pár perc és jön a házimentő, irány a belgyógyászat. Érkezett is emberünk és már suhantunk is a III-as bel felé. Kihalt folyosó fogadott minket. Tök jó..legalább nem kell sokat várni. Engem leparkolt a beteghordó és bement a rendelőbe. Ott kiderült, hogy át kell mennie egy másik helyre...valami papírért. El is tűnt, majd 10 perc elteltével visszatért elég mérges hangulatban. Kiderült ugyanis, hogy a vizsgálatomat járóbetegként kérték írásban, papíron....nem pedig a számítógépes rendszerben fekvőbetegként. Ezért nem fogadtak a belgyógyászaton...

Irány vissza az osztályra. Miután elmesélte mi történt, az összes nővér elkezdett sápítozni...hogy ők bizony mind mondták a doktor úrnak hogy ez nem lesz így jó...de a doktorok mikor hallgatnak rájuk....

Nem maradt más opció mint másnap reggel helyesen megkérni a vizsgálatot és imádkozni, hogy beleférjen az időbe. Ja igen, azt nem említettem, hogy azt is megtudtam az orvostól hogy amint kész vagyok a belgyógyászati vizsgálattal engednek is haza. Így egy picit le voltam sújtva...mert az oké hogy augusztus 10.-e épp a be- vagy ledolgozós szombat volt, de így is kevés esélyt adtam neki hogy másnap belefér a vizsgálat és még el is engednek...kész lesz időben a záró stb.

Eljött a szombat. Azt már előre sejtettem, hogy ha sikerül most jól megkérni a vizsgálatot, akkor sem fognak hétkor kiugrasztani az ágyból hogy irány a belgyógyászat. Fél 11-kor szólt egy nővér, hogy 11:15-kor lesz jelenésem a belgyógyászaton, 11-re jön a házimentő...addigra legyek indulásra kész. A biztonság kedvéért 10:50-kor bejött ismét és rámkiabált, hogy még nem vagyok kész?! :D Hozzáteszem, a készülődés annyit jelentett, hogy felvettem egy pólót és a papucsomat. Na, de mivel szófogadó vagyok, szépen elkészültem és kiültem az ágy szélére. 11 óra...sehol senki....11:05...sehol senki. 11:10-kor benyit egy beteghordó, hogy jött értem. Hmm, de nem hozott tolókocsit...mert nem kérték. Huhh, akkor ez finom lesz. Viszont siessünk, mert 11:15-re várnak. 

Az én ekkori sebességem kb. 50 méter per perc volt, ha nem kellett sietnem. Félve megkérdeztem, hogy messze megyünk? Másik épületbe - jött a válasz. Nem volt mit tenni...siettem ahogy tudtam. Megérkeztünk, a harmadik helyszínen sikerült megtalálni az orvosnőt, ide-oda lifteztünk és bolyongtunk az épületben. Ekkor már 11:30 is elmúlt. A vizsgálat szépen lezajlott, EKG...vérnyomás mérés, pár kérdés feltétele után meg is voltunk. Hozzá kell tennem, hogy a belgyógyásznő életem eddigi legnormálisabb orvosa volt. Türelmes, vicces és együttérző. No, futás vissza az osztályra...továbbra is gyalog. Mire visszaértünk már ott várt az ebédem. Neki is láttam rögtön, kellett a kalória a nagy futkosás után. Utána pedig mivel eléggé kifárasztott a nagy jövés-menés eldőltem az ágyamon. 

Kb. egy óra elteltével bejött az egyik orvos, hogy menjek a kötözőbe. Intézzük a sebtisztítás/kötözés dolgot, már kész a záróm is....és irány haza. Pillanatok alatt nagyot javult a kedélyállapotom. Alig feküdtem fel az asztalra a doki máris szedte le a kötést, látszott hogy nem akarja vesztegetni az időt. Az itteni dokik állandóan rohantak valahová. Aztán 5 másodperc alatt szertefoszlott minden hazamenetelről szőtt álmom. A doki pontos szavait idézem: 'Úgy néz ki nem mész te sehova. Kiszakadt a hasfal varrat. Tehát, mostantól nem eszel, nem iszol...este műtét....'

Hogy ennek a szakadásnak mennyi köze volt a délelőtti rohanáshoz azt nem tudom. Kár is rajta gondolkoznom.

A 'nemlét' állapota

Eddig még a kórház illetve műtét lelki hatásairól nem írtam. Most itt az ideje, hogy külön posztot szenteljek ennek a témának.

Azt természetesnek vesszük, hogy amikor kórházba kerülünk azt önmagában egy traumának éljük meg. Persze nem mindegy hogy miként kerülünk be...pl. tervezett műtétre/vizsgálatra fekszünk be, amit ugye előre tudunk és készülhetünk rá lélekben is vagy pedig derült égből villámcsapás módjára kerülünk valamilyen egészségügyi intézménybe. Nem tudom melyik a jobb vagy rosszabb helyzet. Talán mindkettőnek megvan az előnye és hátránya is. 

Az én esetemben most felocsudni sem volt időm, viszonylag olyan gyorsan történt minden. Délben még a kocsit parkoltam le a klinikán, bő öt órával később már a műtőben feküdtem kiterítve. Mivel a doki alaposan megijesztett, hogy a perforált vakbél nem játék...ráadásul kb. versenyfutásban vagyok az idővel...ezért én aznap délután inkább fura várakozással néztem a műtét elé. Szerettem volna minél hamarabb oda kerülni, hogy kivehessék a problémás alkatrészt. Valamint az eléggé bőbeszédű szobatársaknak hála nem is volt nagyon időm elmélkedni.

A műtét estéjén amikor kihoztak a műtőből már csak a kórteremre emlékszem, ahogy ott fekszem a sötétben. Valakitől megtudtam, hogy fél tíz körül lehetett az idő. Engem fél nyolc után hoztak vissza a kórterembe. Akkor a szüleim is ott voltak, viszont mire én felkeltem - vagyis már fogtam a külvilág adásait és emlékeztem is rá - addigra ők már hazamentek. Tippem sincs mi történt abban a két órában. Szüleimtől tudtam meg, hogy igazából nem sok minden...csak néztem ki a fejemből és lassan beszélve, kábán válaszolgattam a kérdéseikre. Utólag belegondolva félelmetes érzés, hogy így kiesnek akár órák is...az ember nincs ehhez hozzászokva, feltéve ha épp nincs valami tudatmódosító szer hatása alatt. 

Másnap kicsivel már jobb volt a helyzet. Viszont fogalmam sem volt, hogy éjszaka aludtam-e bármit is vagy csak ébren bámultam a plafont. Ez sajnos kb. 5-6 éjszakáig így volt. Valami érdekes, számomra eddig ismeretlen állapotba kerültem. Nem kötött le semmi, nem is érdekelt különösebben semmi. Feküdtem mint egy darab tárgy, éjjel-nappal. Lett volna lehetőségem tv-t nézni, de inkább zavart volna mint hogy segítsen a figyelmem lekötésében. A telefonom sem érdekelt, újságot vagy könyvet sem olvastam. Ha a szüleim bejöttek, velük sem nagyon beszélgettem eleinte. Ha kérdeztek, válaszoltam...de jórészt csak bamba bika módjára néztem ki a fejemből. Amikor már felkelhettem, akkor sem sokat mozogtam mert elég fájdalmas volt még, ráadásul a korábban már megénekelt tartozékokat is vinnem kellett magammal ami szintén nehezítette a dolgot...így ez sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé.

Ami a legrosszabb folyamánya volt az első műtétnek az a napokig tartó halucináció volt. Lehetséges hogy nem ez a megfelelő kifejezés rá...a lényeg annyi, hogy amint becsuktam a szemem (mindegy hogy nappal volt vagy éjszaka) mindenféle ábrák ugráltak a csukott szemem előtt. Az egészen absztrakttól kezdve a hétköznapi tárgyakig minden. És szépen folyamatosan alakultak át egymásba. Kezdődött mondjuk egy üvöltő, rajzolt fejjel....ami aztán átalakult egy virágcseréppé....ami tovább változott mindenféle ide-oda pattogó vonallá. Stb...stb. Előfordult olyan is, hogy hétköznapi tárgyak jelentek meg...de mindegyikről hiányzott valami. Kerék nélküli lovaskocsi, egy lábát nélkülöző asztal...ilyesmik. Ez rövid idő alatt nagyon idegesítővé tud válni. Lehet ezért nem is tudtam aludni?Azóta sem tudom, hogy az altatás során kaptam valami olyan gyógyszert amire így reagáltam vagy csupán a több mint 2 és fél órás altatás viselt meg úgy általában.  Szerencsém, hogy olyan egy hét alatt ez a vibrálás megszűnt....épp amikor már kezdtem aggódni, hogy meghibbantam.

Akár az 'álmaim' egyik részlete is lehetne

Tehát az első egy hétben vegetáltam. Érzelmileg kb. lenulláztam magam. A kórház eleve ingerszegény környezet, ráadásul velem sem történt semmi különös egészen az előző posztban megénekelt esetig. Az volt az első olyan történés ami valamiféle emberi reakciót váltott ki belőlem. Ugye én pillanatok alatt mentem át az aktív, 'mindenre' önállóan képes emberből a teljes mértékben segítségre szorulóvá. Ez a tehetetlenség és kiszolgáltatottság is hozzájárult ahhoz, hogy ilyen állapotba kerültem. Amikor egy zsebkendő asztalról történő elvétele is gondot okoz, felülni sem képes az ember vagy a karnyújtásnál 2 centivel messzebb lévő tárgyért nyúlni...mindenért szólni kell valakinek az rendesen meg tudja tépázni a lelket. Pici dolgok, amik a normál életünk során fel sem tűnnek....most meg óriási akadályként tornyosul előttem az is ha pl. orrot szeretnék fújni és a zsebkendő a kisasztal távolabbi végén van.

Azért akadtak apró sikerek is az első héten. Oké, felkelni az ágyról csak nagy fájdalom és szenvedés során sikerült eleinte, de akadtak jobb napok is. Persze rögtön utána jött egy rosszabb. :) Ezek az átmeneti hanyatlások engem megviseltek. Az volt a szerencsém, hogy másfél nappal utánam kaptunk egy új szobatársat: Sanyi bácsit. Sanyi bácsi egy 78 éves úriember volt, akit ránézésre én kb. 60-nak tippeltem volna. A sors fura fintora volt, hogy épp a kórházban ünnepelte a 78. szülinapját. Gondolom ő sem így tervezte, hogy az epéje épp akkor mondja fel a szolgálatot. Alapvetően vidám, optimista természetű ember volt, aki a fájdalom és szenvedés ellenére is meg tudott maradni ilyennek. Sőt, nekem is nagyon sok lelki támogatást nyújtott a rosszabb periódusokban. Minden kicsi részsikernek örült. Ha csak elment a fürdőbe 'macskamosdást' végezni, akkor is utána elégedetten nyugtázta: na ezzel is megvagyunk. Amikor pedig neki is rosszabb napja volt, elintézte annyival, hogy semmi gond, majd holnap jobb lesz. Mindennek eljön az ideje. Megtanított rá, hogy feleslegesen ne idegeljem magam és ne legyek türelmetlen. Na igen, a kórházban rengeteg időd van. :)

Nagyon hálás vagyok neki, mert tényleg sokat lendített rajtam emberileg. Mióta kijött a kórházból már kétszer meglátogatott itthon. Igazán kedves tőle. Ő augusztus 9.-én szabadult, velem pedig úgy számoltak a dokik, hogy 10.-én - a ledolgozós szombaton - dobbanthatok haza. Hogy dobbanthattam-e arra hamarosan fény derül.

Horror a kórteremben

Kedd, augusztus 6.-a reggel...minden zajlott a szokásos menetrend szerint. Egészen addig, amíg a fürdőszoba tükrében nem pillantottam meg a kötést. Bár nem láttam teljesen kristálytisztán, de úgy tűnt, hogy bizony néhány halvány folt éktelenkedik rajta. Azért is volt nehéz megállapítanom, hogy mit látok mert a foltok a kötés legalsó részén voltak ami még tükörből sem volt teljesen látható...lábujjhegyre pedig nem tudtam állni, de lehet akkor sem láttam volna.

Kicsit csodálkoztam hiszen a műtét lassan egy hete történt és eddig jól megvoltam foltok nélkül. Szóltam hát a nővéreknek, hogy akadt egy kis probléma. Megnyugtattak, hogy semmi gond...előfordul az ilyesmi, kicsit átütött a seb. Mindjárt átkötöznek. Pár perc múlva meg is érkezett az egyik nővér egy kosárral ami tele volt kötszerrel és minden egyéb eszközzel ami sebkezeléshez szükséges. Pikk-pakk végzett vele, majd amikor megkérdeztem, hogy akkor most fetrengjek többet és csak akkor keljek fel ha nagyon kell..vagy mi legyen? Erre az volt a válasz, hogy nem kell semmire figyelnem, mindent csinálhatok úgy mint eddig. Oké, akkor ezt megúsztam.

Tévedtem. Elindultam az eredeti úticélomhoz, a mosdóba. Érzem, hogy valami csepeg. Ajj, már ennyire nem bírom tartani? Lenézek...hmm, ez bizony vér. Futás a nővérekhez, hogy ismét akadt egy kis probléma. 'Oké-oké...jövök már jövök' - jött a válasz. Ismét érkezik a kosár, kötözés....majd pedig jött az ukász, hogy maradjak fekve, hamarosan jön egy doki és megnéz.

Biztosra ment a nővér - ezúttal alaposan bebugyolált a kérdéses helyen

Nem emlékszem mennyi idő elteltével jött az orvos, de ami ezután következett arra nem számítottam. Betoppant a doki az oldalán egy ápoló sráccal meg a már jól ismert kötszeres kosárkával. Az első rossz hír az volt, hogy ahhoz, hogy kiderüljön mi a gond 1-2 öltést ki kell szedni. Mire megkérdeztem volna, hogy ez mikor és hogy fog történni...a doki már szedte is le a kötést és kérte az ápolót hogy az alsó két öltést szedje ki. Itt már kezdtem az ágy szélébe kapaszkodni. Kicsit nézelődött, piszkálgatott majd újabb instrukció: 'vegyünk ki még egyet'. Az eddig is csukva lévő szemeimet még jobban összeszorítottam. Éreztem, hogy mindenem befeszül. Ebből az állapotból a doki hangja riasztott fel: 'úgy néz ki van egy haematománk'. Hevenyészett orvosi ismereteim ellenére tisztában voltam vele, hogy ez bizony egy vérömleny. Az pedig nem túl bíztató. Ismét szerettem volna kérdezni, hogy akkor most mi lesz a teendő...de szóbeli válasz nélkül megtudtam nagyon hamar.

A doki nekilátott kézzel 'takarítani', ott a kórteremben. A másik 3 szobatársam is meglepődött ezen, nem győzték a plafont bámulni. (Ezt utólag tudtam meg. Bár egyikük volt olyan bátor hogy végignézte.) Én a 'takarítás' ideje alatt egyszerre szerettem volna sírni, meghalni, besz*rni és bepisilni. A szememet annyira szorítottam, hogy narancssárga fények cikkáztak előttem, az ágyat pedig majdnem saját magammal együtt megemeltem. Az egész nem tarthatott tovább 1percnél, számomra viszont az örökkévalóság + 1perc volt legalább. Senkinek, de komolyan senkinek nem kívánom ezt az érzést. Egy hat napja műtött, viszonylag friss műtéti sebbe csak így belenyúlni...hmm...nem kellemes. Egyedül a takarítás közbeni hangokat nem felejtettem el azóta sem. Mint amikor a halat belezik...

Azért megnyugtatott az ápoló, hogy mivel kb. 16-17 öltésem van...ha hármat kivettek...azt meg sem fogom érezni. Tehát mindent csinálhatok úgy mint eddig, nem fog szétszakadni a varrat. Viszont a részben nyitott seb miatt minden nap át kell kötözni és tisztítani. Ugyanis a vérömleny el is volt fertőződve. Hurrá! A gyógyulási idejét 2-3 hétben határozta meg a doki, addig naponta meg kell ismételni a tisztítás/kötözés hercehurcát. Akkor ez azt jelenti hogy olyan sokáig bent kell maradnom a kórházban? Ennél a pontnál teljesen letörtem mint a régi fazék füle. Szerencsére a doki elmondta, hogy nem ez a helyzet..pár nap után hazaengednek ha minden jól alakul és vissza kell majd jönni minden nap az ambulanciára. Így már kicsit jobb lett a kedvem, bár az igazat megvallva nem biztos, hogy jó dolog naponta 2-3-4 órát várni az ambulancián, ahelyett, hogy bent feküdnék az ágyikómban a kórteremben, valamelyik doki pedig jönne kötözni amikor épp ráér. 

Ettől kezdve azért 1-2 napig óvatosabb voltam mint korábban. Egyrészt féltem a szétnyíló sebtől, másrészt arra gyúrtam hogy minden rendben legyen és - ahogy az orvos mondta - pár nappal később hazamehessek...

Az égiek viszont másképp akarták.

Élet a műtét után

A műtét utáni pár nap több szempontból is érdekesre sikerült. Első körben elég nehéz volt kibírni, hogy nem kaptam vizet három napig. Csak infúzió formájában kaptam energiát, de azt bőven. Gyakorlatilag napi 6-8 órában csöpögött valami éltető nedű. Általában csak sima 'sós víz', de akadt közte antibiotikum is. Mondanom sem kell...az intravénás antibiotikum egészen más kávéház mint a 'mezei', szájon át szedhető. Csodálatos dolgokat képes művelni a testtel. A részletektől most megkímélnék mindenkit. Aki mégis kíváncsi lenne rá, keressen meg nyugodtan.

Csütörtökön, azaz a műtét utáni napon még teljes ágynyugalomra voltam ítélve. Mondjuk nem is volt sok ingerenciám ugrálni ide-oda. Egyrészt azért mert energiám sem sok volt, másrészt be voltam csövezve rendesen. Olyan voltam mint egy karácsonyfa. Volt ugye egy jó 30 centis kötés a hasamon, volt egy infúzióm, egy katéterem és egy csövecske a hasamban. Képzeljétek el...ezzel a felszereléssel mozogni. 2 'szatyor' plusz az infúziós állvány és a tetejébe még nekem elég lett volna önmagam cipelése is...nem hogy ennyi vackot. Ezért különösen örültem, hogy ágyban kellett maradnom. 

Péntek reggel viszont azzal állított be hozzám reggel hatkor az 'ágynemű cserés' ápoló különítmény, hogy készüljek kiugrani az ágyból, mert egyrészt ma már fel KELL kelnem, másrészt pedig mosdás lesz a program. Na, az finom lesz....gondoltam. Miután egy röpke 2 perces tanfolyam során megtanultam miként is kellene kivitelezni a felkelést, az egyik férfi ápoló segítségével meg is valósítottam. Leírva ez nagyon könnyűnek hangzik, de higyjétek el nem az. Első körben az ágy szélén üldögélhettem olyan 2-3 percig, hogy tisztázzuk nem szédülök-e vagy nincs hányingerem. Utána irány a vertikális pozició. Szerencsére minimális rossz érzéssel megúsztam a kalandot, se szédülés sem hányinger. Egyetlen dolog történt amit szívesen kihagytam volna. Történetesen egyetlen köhögésről van szó. Az altatás egyik mellékterméke, hogy valami kulimáz képződik a torokban amit később felköhög az ember fia. Na, ez nálam éppen az első felkelés után 5 másodperccel következett be. A felkelés önmagában is elég volt, de mivel ráküldtem még a köhögést..így kénytelen voltam mindenféle istenséghez fohászkodni olyan 5 percig...hogy vagy vegyenek magukhoz most rögtön vagy tüntessék el a fájdalmat de máris. 

A mosdás ceremónia annyiból állt, hogy egy picit nedves illetve tusfürdővel átitatott törölközővel megtörölgettek. Másfél perc alatt lezajlott az egész. Nekem olyan fél órának tűnt. Boldogan kecmeregtem vissza az ágyba. Az elkövetkező napok viszonylagos eseménytelenségben teltek el. Ment a szokásos napi rutin, felkelés, ágyneműcsere, reggeli (már amikortól ugye kaptam bármi ételt...), reggeli vizit, sétálgatás a kórteremben, pihenés, ebéd, délutáni vizit, sétálgatás, vacsora és el is jött az este. 

Ha már a kaja is szóba jött, az élmény volt amikor először kaptam inni három nap után, de az első kajálás már nem sikerült annyira jól. Háztartási keksz volt a menü. Eleve nem tartozik a kedvenceim közé, de ha éhes az ember...akkor jó lesz...gondoltam. Igen ám, de a gondok ott kezdődtek, hogy nem éreztem hogy éhes lennék. Mindenféle más érzés kavargott odabent, de az éhség valahogy nem volt köztük. Ettem, mert ennem kellett. A másik gondot az okozta, hogy amikor valaki nem ivott túl sokat az elmúlt napokban akkor a szája olyan száraz belül mint a babérlevél. A háztartási keksz is száraz. Ez a kombináció olyan mennyiségű rágást eredményezett, hogy az álkapcsom elzsibbadt. És ez még csak az első falat volt. A harmadik gond az volt, hogy ekkor én  - a műtét napja előtti 3 napos koplalást is beleszámítva -  már majd' hetedik napja nem ettem. Szó szerint újra kellett tanulnom nyelni. Minden egyes falattal megszenvedtem alaposan. A nyelvemmel kellett külön 'lelökni' a kekszet. Első alkalommal olyan zabálást rendeztem, hogy majdnem sikerült egy keksz háromnegyedét megennem - röpke 15 perc alatt. Az étkezés befejeztével újabb meglepetés ért. A keksz önálló életre kelt odabent. Ha valaki kérdezi, simán megmutattam volna neki éppen merre jár a keksz hódító útján. Mivel alaposan átrendezték a dolgokat bent, a kaja pedig komoly felfedezőként tört előre, ráadásul át kellett küzdenie magát a frissen varrt vékonybél részen is. Azt hiszem itt befejezem ezt a témát...talán így is túl sokat írtam már...a lényeg annyi, hogy még jó ideig minden étkezés egy külön élmény volt. Mind a nehézsége mind az étkezés után 'táncoló' hasam miatt.

Most megkérném azokat akik enyhébb toleranciával viseltetnek a kórházi dolgok iránt, inkább ne olvassák el a következő bekezdést. Főleg ha a katéterrel és a hozzá kapcsolódó dolgokkal nincsenek kibékülve. Hagyok némi helyet....

Figyelem! Görgess tovább ha gyenge a gyomrod!

Szombat este érdekes dologra lettem figyelmes. Úgy éreztem el kell végeznem a 'kisdolgom'. Ez azért volt fura, mert ugye katéterre voltam kötve aminek épp ez lenne a feladata, hogy magától ürítse a hólyagot és ne kelljen külön nekem 'intézkedni'. Ami súlyosbította a helyzetet pedig az volt, hogy az általam kezdeményezett ürítés nagyon fájdalmas is volt. Egy ideig tűrtem de végül szóltam a nővéreknek mert kezdett egyre kellemetlenebb és egyre gyakoribb lenni a dolog. A nővér bejött és rövid idő alatt megszabadított a katétertől. Fájdalmas volt de mégis megkönnyebbültem kicsit. Ahogy lenni szokott, rögtön elküldött a mosdóba, hogy ellenőrizzem megy-e a dolog magamtól is. Szerencsére siker koronázta a próbálkozást viszont megint iszonyatos fájdalommal valamint a vizelettel távozó sok egyéb dologgal együtt történt. Ezt tényleg nem részletezném. Ez az állapot két-három napig tartott egyre csökkenő intenzitással. Míg végül teljesen megszűnt olyan egy hét elteltével. Én elkönyveltem a dolgot, hogy biztosan megsértett valamit bent a katéter. Utólag derült ki, hogy tévedtem. Egyik nap amikor már nem intravénás antibiotikumot kaptam, feltűnt, hogy Sumetrolim is van a gyógyszerek közt. Ezt furának tartottam, mert kaptam Augmentint is. Rákérdeztem hát egy vizit alkalmával, hogy miért kapok Sumetrolim-ot is. A válasz egy flegmán odavetett: 'Hát a húgyúti fertőzése miatt...' volt. Rendben, akkor ezekszerint ilyenem is volt már.

Ismét biztonsággal olvashatsz!

A  következő kedd reggeléig tényleg szinte unalomban teltek a napok. Leszámítva egy-két összecsapást a nővérekkel akiknek többször nem sikerült a megfelelő számú vagy megfelelő típusú gyógyszereknek a kiadagolása. Előfordult hogy olyan gyógyszert kaptam még 2 napig duplán...amit már nem is kellett volna. De olyan is akadt, hogy nem volt az egyik gyógyszerből elég és nem kaptam meg, csak éjjel 1-kor hozta be az egyik nővér. Természetesen úgy sétált be mint ha délelőtt tíz óra lett volna nem hajnal egy. Nem várhatott volna reggelig? Fél ötkor úgyis ébresztő. A vérnyomás és a cukorszint rakoncátlankodása miatt plusz a műtét utáni gyógyszerek miatt elég jelentős mennyiségű 'szert' kaptam naponta. És mivel csak egy szépséges adagolóban hozták be a gyógyszereket a csomagulásuk nélkül így fogalmam sem volt hogy miket szedek pontosan. De a nővérek elvárták hogy tudjam. :) Ha pedig nem tudtam...akkor én voltam a hülye. Kisebb dolgom is nagyobb volt annál hogy a gyógyszereket böngésszem aktuális állapotomban. Ki volt porciózva: reggel, dél, este..én meg kapkodtam be mint egy szófogadó napközis. Általában akkor fordult elő ilyesmi amikor valamelyik hiányzott vagy pont duplán kaptam.

De hogy mi történt kedd reggel...azt a következő posztban mesélem el.

A műtét - Első felvonás

Megérkeztünk tehát a hetes számú műtő előkészítőjébe/zsilipjébe. A műtő előszobája ha úgy tetszik. Itt készítik elő a pácienst a benti tartózkodásra. Mivel én már branüllel felvértezve érkeztem így nem kellett ezzel foglalkozni. Mint megtudtam, a műtőben azt szeretik ha a bal karban van a branül mert úgy van alap esetben beállítva a műtőasztal mellett a kart tartó szerkezet. Ugyanis műtét közben nem csak úgy fetreng az ember mint otthon a kanapén. Itt minden testrésznek jól definiált helye van. Na, de nem sietek ennyire előre...

Az előkészítőben hátra volt még a műtéti terület szőrtelenítése. Nem épp az a fajta szépészeti beavatkozás amit egy férfiember méltósággal tűrne, főleg ha egy hasonló korú férfi intézi neki. Sebaj, kis humorral sikerült átvészelni a dolgot. Mivel sejtettem, hogy sokkal több tennivaló már nincs mielőtt eltűnök a műtőben, azon gondolkodtam hogy mit is kellene még csinálni....hogy egy kis időt nyerjek. De sajnos bekövetkezett az elkerülhetetlen, betoltak a műtőbe. Az első dolog ami feltűnt, hogy nem volt épp banánérlelő meleg odabent. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem kedvelem a meleget, a hideget pedig kimondottan jól bírom. 

Nem sok időm volt a hőmérsékleten elmélkedni mert azonnal megkezdték testem pozicionálását. Bal kar kinyújtva oldalra, abba megy ugye a sok kulimáz menet közben és műtét előtt az altató is. Jobb kar szépen szorosan a testem mellett, a tenyerem a fenekem alatt. Majd a műtősfiú alaposan oda is 'kötötte' a karom a testem mellé a hátulgombolós műtéti gúnyám segítségével. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a műtőasztal nem egy széles alkalmatosság. Oké..én nem vagyok egy kicsi ember...de kb. vigyázzban kellett feküdni rajta. Megjelent az aneszteziológus doki (nem az aki korábban bent volt) és közölte, hogy ugyan nem vele beszéltem délután..de minden úgy zajlik majd a megbeszéltek szerint, csak semmi pánik. Kaptam még egy szép sapkát a fejemre, majd jöhetett a maszk az arcomra. 'Csak nyugalom, oxigén jön belőle semmi más' - szólt a doki - 'lélegezzen nyugodtan, jó mélyeket'. Még olyan 5-10 másodpercig láttam felettem az orvost aztán függöny.

Következő emlékképem az volt, hogy a kórteremben vagyok és sötét van. Éreztem mindenféle dolgot, fájdalmat, szúrást, köhögési ingert és általános nyomort. Arról fogalmam sincs a mai napig, hogy miként telt az éjszaka. Akkor úgy tűnt egész éjjel ébren voltam és a plafont bámultam. De lehet nem így volt...csak kimaradt a 'műsor' egy része. A kórházban korán indul az élet. Fél öt-háromnegyed öt környékén már jönnek a nővérek 'ébreszteni'. Reggeli gyógyszerek, sebellenőrzés, vérnyomás és lázmérés stb....kinek épp mi van soron. Engem annyival elintéztek, hogy a kötésem rendben van, vérnyomást és cukrot mértek illetve lázat. Majd távoztak. Ja, igen...ezt nem írtam korábban: amikor bekerültem a vérnyomásom 203 volt, a cukrom pedig 19. Ezek ugye nem túl szép értékek. Mivel a gyulladás eléggé nagyfokú volt már és korábban nem volt se a vércukrommal sem a vérnyomással problémám, ezért azt gyanították az orvosok, hogy a gyulladás emelte meg ennyire. De ugye kezelni meg kellett mindkettőt. Még akkor is ha a gyulladás elmúltával majd visszaáll minden. 

Amint már világosodott ez a látvány fogadott ha balra néztem:

A csütörtöki 'kajám' - egész napos adag

A műtét után három napig nem ehettem és nem is ihattam. Egy kortyot sem. A negyedik napon kaptam 2dl vizet, amit egész napra kellett beosztani. 

Ha pedig lenéztem, ezt láttam:

Alaposan felHASítottak

Reggel fél 8 környékén megérkezett a vizitelő dokik csoportja. Köztük az engem operáló doktorral. Aki jócskán megszelidült tegnap óta. Elmondta, hogy mekkora szerencsém van, hogy élek...illetve azt, hogy elég komoly műtét volt. Kicsivel több mint két és fél óráig tartott. Kétszer is kimosták a hasüregem...biztos ami biztos. Illetve a vékonybélből is eltávolítottak nyolc centimétert mert az is áldozatává vált a gyulladásnak vagy a perforációnak..ezt már nem tudom. Amellett hogy kivették a vakbél férgenyúlványát, de ez magától érthetődik. Azt is hozzátette, hogy most már minden rendben lesz, plusz, hogy ő mától szabadságon van. Így lettem gazdátlan 'kutya'. Ugyanis a többi beteghez akiket más dokik műtöttek, az orvosaik minden nap benéztek. Nekem nem volt gazdám, így csak tengődtem a semmibe napról-napra. Folyt. köv.

'Maga csak így sétálgat?'

Megérkeztek a betegszállítók. Azok számára akik nem ismerik a debreceni klinika teljes helyszínrajzát, legyen elég annyi, hogy két telephelye van az intézménynek. Légvonalban nincsenek messze egymástól - gyakorlatilag egy utca választja el őket - de az egyik telephely elég nagyra sikerült és a belgyógyászat épp azon a végén van ami távolabb esik a másik teleptől. Ezért volt szükség az autós betegszállításra. Frissen be is pattantam a kisbuszba (már amennyire pattanni tudtam) és el is indultunk. A sofőr Schumacher-t megszégyenítő lendülettel közlekedett, én pedig hátul az életemért és a vakbelemért kapaszkodtam. Főleg a kanyarokban fogtam a majrévasat. Három percnyi rodeó után meg is érkeztünk az Auguszta telephely sebészetére.

Átmeneti szállásom a következő 30 napra

Némi várakozás következett, amíg a betegszállító leadta az árut - azaz engem - és kiderült, hogy pontosan hova is kell mennem. Első körben egy rendelő elé irányítottak ahol mint megtudtam még egy vizsgálat vár rám. Igazából annyi történt, hogy egy sebész doki is meghallgatta a történetem és megerősített abban, hogy perforált vakbélre készüljek. Olyan szempontból rendes volt, hogy a hasam megnyomkodásától eltekintett, mondván lesz még elég bajom nélküle is. Kedves. :) 

Irány a sebészet onkológia osztálya az első emeleten! Na, itt lefőttem mint a kávé. Minek menjek az onkológiára? Valamit titkolnak előlem? Ilyesmi gondolatok futkároztak a fejemben amíg kozmikus sebességgel végigsöpörtem a hosszú folyosón a liftig. Odafent kiderült az ok, egyszerűen itt van szabad ágy. Az osztályos nővérek miután megtudták miért kerültem be...csodálkozva kérdezgették: 'Maga csak így sétálgat? Perforált vakbéllel? Általában a fájdalomtól derékig görnyedten jönnek be az emberek.' Erre nem tudtam mit mondani. A papírmunka elvégzése után irányba állítottak a 107-es kórterem egyes ágya felé. 

Ott álltam az ajtóban, utcai ruhában, semmiféle kórházi 'csomaggal'...ugye nem erre készültem. Négyágyas, kellemes kis kórterem volt. Saját wc-vel és zuhanyzóval. Ez nagy luxus a legutóbbi (másik kórházbeli) műtéti élményemhez képest. Én voltam a negyedik beköltöző. Bemutatkoztam a sorstársaknak és kb. mint a börtönben jött a kérdés: 'Te miért vagy bent?'  Mint megtudtam két emberke is már hazafelé készült épp. A mellettem lévő ágyon pedig Sanyi bácsi feküdt, akinek két szava sem volt egész nap. De pár nappal később ő is hazament. Miután szobatársaim kiszörnyülködték magukat a perforált vakbél hírén, már meg is érkezett az aneszteziológus doki. Rendes volt, elmesélt minden tudnivalót plusz feltett pár kérdést. És elköszönt, hogy a műtőben találkozunk. Nem feltétlen ilyen búcsúzásra vártam. Az volt a szerencsém, hogy napok óta nem ettem, csak ittam. Viszont, műtét esetén legalább hat órával előtte nem lehet sem enni sem inni. Ugyanis az emberből nem csak lent távozhat nemkívánatos dolog, hanem fent is megindulhat a borzalom és ez altatás esetén (intubálva) nem feltétlen jó, akár meg is fulladhat az ember.

Olyan fél három lehetett amikor a fent leírt látogatás lezajlott. A műtétig hátralévő kb. 2 és fél óra beszélgetéssel telt. Közben meglátogatott az ügyeletes doki is aki a műtétet vitte majd véghez. Első körben úgy leszidott mint kb. utoljára Ági néni az óvodában...hogy miért vártam eddig? És hogy ebbe bele is halhatok. Aztán még pár keresetlen szó után távozott. Esélyem sem volt elmesélni a háziorvosos sztorit. Majd öt körül felhangzott a folyosón a műtőskocsi semmivel össze nem téveszthető zörgése. A kórtermünk ajtaja előtt elhallgatott. Hmm, értem jöttek. Ugrás a hátulgombolós műtős gúnyába majd fel a kocsira aztán következett a filmekből ismert jelenet: hanyatt fekve látom a plafonon a lámpákat elsuhanni. A műtőssegéd srác rendes volt, végig próbált viccelődni. Az út során is és az előkészítőben is. A következő posztban a műtétről és az azt megelőző procedúráról fogok írni.

A nap...

...amikor az egész elkezdődött. 2019. július 31.-e örökre beleégett a memóriámba, pedig az egész nem is aznap kezdődött, de talán innentől kezdhetem életem új időszámítását. Azért indítottam ezt a blogot, hogy megismerjétek a történetem és talán rajta keresztül fel tudom hívni a figyelmet pár dologra. Mind a fizikális illetve mentális egészséggel kapcsolatban.

Július 27.-én szombaton kora este éreztem, hogy a hasam egy picit fáj. Nem is fájdalom volt ez, inkább olyasmi érzés amikor úgy érzed ha eszel egy kicsit akkor jobb lesz. Ettem. Nem lett jobb. Semmi komoly még ekkor sem, csupán enyhe diszkomfort érzés. Másnap reggel nem volt étvágyam és kissé puffadtnak éreztem a gyomrom. Fájdalom továbbra sem volt. Egész nap nem ettem és ez folytatódott hétfőn is.

Hétfőn bementem dolgozni, ekkor annyi változott, hogy az ágyból illetve székről történő felkelésnél fájt a hasam környéke. Nem vészesen, de éreztem. Mivel estére erősödött a fájdalom, a wc-t is többet látogattam mint általában és enyhe hőemelkedésem is volt (37.6) elhatároztam, hogy másnap reggel irány a háziorvos. A rendelőben rögtön meglepetés fogadott, az 'alap' háziorvosom szabadságon volt, így a helyettes orvossal kellett beérnem. Mint azóta kiderült ennek fontos szerepe lesz később. Elmeséltem a tüneteimet és azt is hogy mióta tartanak. Valamint azt, hogy a fájdalom elköltözött a jobb oldalamra - és hála a google-nak sikerült azonosítanom, hogy ezek a tünetek vakbélre is utalhatnak. Megemlítettem ezt a helyettes dokinak, aki a vizsgálat után azt mondta, hogy ez nem feltétlen vakbél, valószínű, hogy csak egy erősebb vírus. Figyeljem, hogy vándorol-e a fájdalom és jegeljem a fájdalmas területet, plusz vegyek be lázcsillapítót. Panasz esetén jöjjek vissza. Ezzel engedett utamra.

Elmeséltem a családnak mi volt a dokinál. Nővérem egyik barátnője ismer pár embert a belgyógyászaton, így tesóm felajánlotta, hogy szívesen felhívja a lányt és megkérdezi tud-e valakit keríteni aki megnézne. 20 perc múlva telefonált is, hogy szerdán (másnap)  12-re menjek be és megadta az orvos nevét akit keresnem kell.

Eljött a szerda. Reggel még elég pocsékul éreztem magam, iszonyatosan fájt a felkelés az ágyból. De még a székről is. Délelőtt viszont egy fokkal jobb, könnyedebb lett minden. Örültem is, hogy jobban vagyok...csak gyógyul ez. Délben némi kutakodás után megtaláltam hova is kellett mennem és a dokit is elő tudtam keríteni. Miután bemutatkoztunk beinvitált egy vizsgálóba, ahol vérvétel és EKG után már indulhattam is a hasi ultrahangra.

Első branülöm..ki hitte volna ekkor, hogy milyen sok követi majd...

                                                            

Ott 20 perc várakozás után sorra is kerültem és a fiatal doktornő pár perc vizsgálat után közölte a rossz hírt: ugyan a vakbelet nem látni a felvételen, de a többi tünet arra utal, hogy begyulladt a vakbelem, ráadásul perforálódott is. Irány vissza a dokihoz aki elmondta, hogy bizony ez sajnos tényleg perforált vakbélnek tűnik...így ne menjek sehova,ne egyek és ne igyak mert még ma meg fognak operálni. Azt sem engedte, hogy a klinika területén parkoló autómat kivigyem valami ingyenes parkolóhelyre.

Így nem volt mit tenni...vártam a betegszállítókat akik átvittek egy másik épületbe. Hogy ott mi történt az a következő posztban fog kiderülni.