A nehéz pillanatok

Többen kérdezték már tőlem, hogy volt-e olyan pillanat a kórházban töltött harminc nap alatt...vagy akár utána is amikor úgy éreztem, hogy elég....ez már tényleg sok. Illetve azt, hogy egyáltalán miként éltem meg az egészet lelkileg.

Ha most hirtelen csak egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor az mindenképp az augusztus 10.-i újabb műtét híre lenne. Ez volt az az ominózus eset amikor kb. két percre voltam a hazatéréstől...aztán mégis maradás és műtét lett a vége. Akkor egy kicsit elvesztettem a hitem és a kedvem...meg úgy mindent.  De ha egy kicsit gondolkozom...akkor viszont a szombatot követő hétfőt mondanám. Amikor két napon belül másodjára is a műtőasztalra kerültem. Ráadásul ugyanazzal a hibával. (Kiszakadt a hasizom varratja).

A hír bejelentésétől a műtétig eltelt 5-6 órában eléggé magam alatt voltam. Úgy éreztem sosem fogok meggyógyulni...mi lesz ha 2-3 naponta kiszakad a hasizom? Itt maradok örökre. Illetve hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Talán közhelynek hangzik, de akkor ott bármit odaadtam volna vagy bármit megígértem volna...csak azért hogy megússzam ezt. Tényleg nem láttam az alagút végét. 

Aztán a harmadik műtét után két-három napig szintén nagyon feszült voltam. Folyamatosan attól tartottam, hogy ismét szakadás lesz a vége. De ez nem volt már annyira vészes. Most, decemberben visszagondolva a történtekre, sokszor én magam sem értem hogy bírtam ki akkoriban. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sokkal ellenállóbb voltam bent. Furán hangzik, de ezerszer jobban tűrtem a fájdalmat. Lehet tényleg igaz, hogy ha valami nagyon fáj...akkor a kisebb dolgokat nem érezzük annyira. Nekem volt elég bajom a hasfalammal és a vágással....nem volt ingerenciám más fájdalmakra is koncentrálni. Van is valami vicces történet vagy pont vicc, amikor valaki panaszkodik, hogy mennyire fáj a feje. Mire azt tanácsolják neki, hogy sózzon rá egy jó nagyot kalapáccsal a hüvelykujjára...rögtön nem fogja érezni a fejét. Nos, valami hasonló történhetett velem is. 

Egy korábbi posztban tettem fel pár képet a szitává szúrkált karjaimról. Ugye volt olyan ápoló aki kilencszer próbált egymás után vért venni...de sikertelenül. Amikor a belgyógyászati kontrollok során vért vettek tőlem szeptemberben és novemberben, majdnem sivítottam mint a kismalac amikor csak 1-2 szúrást kellett túlélnem. Odabent meg sem rezdültem, szúrkáljanak csak. 

Azt hiszem a fenti két mélypontot leszámítva egészen jól viseltem lelkileg az egész hercehurcát. Azokban az esetekben ingott meg kissé az érzéketlenség amikor kollégákkal/ismerősökkel/barátokkal beszéltem vagy irogattam. Amikor meglátod milyen szánakozva néznek rád a rottyant állapotod miatt...akkor tudatosul benned hogy mennyire rozzantul is festhetsz és mennyire szar a helyzet. A kórházi tartózkodás eleve megterhelő tud lenni, főleg ha napokig nem eszel (néha nem is iszol...mert nem lehet) és jelentős súlyvesztésen is átesik valaki. Ilyenkor az állapotromlás nagyon szembetűnő tud lenni. Főleg mivel én nem látom magam kivülről az ágyban fekve (még szerencse....elég volt a tükörben szembesülni magammal naponta pár alkalommal a fürdőben...) így nekem teljesen más kép alakult ki az állapotomat illetően. 

Nővérem nem látott július közepétől egészen kb. szeptember végéig. Na jó, egyszer beszéltünk videóhíváson keresztül, de ennyi volt összesen. Amikor eljöttek olyan szeptember 20.-a körül, akkor már 3 hete itthon voltam. És véleményem szerint klasszisokkal jobb állapotban mint amikor augusztus 29.-én hazajöttem. Ehhez képest a nővérem azzal nyitott, hogy de borzasztóan nézek ki...és mennyire lassan mozgok, plusz fáradtan is. Mit szólt volna ha 3-4 héttel korábban lát? :D 

Amikor már itthon voltam, eleinte az okozott frusztrációt, hogy fog-e szakadni valami, fog-e köpködni a seb...a kötéscserék tömkelege...stb. stb. Ahogy teltek a napok, ezeknek a dolgoknak a száma  szép lassan csökkent. Talán itthon még inkább türelmesnek kellett lennem. Hiszen az, hogy hazaengedtek, még nem jelenti azt hogy meg is gyógyultam. Tetemes része ekkor következett csak..főleg ami az időtartamot illeti. Most, december végén járunk lassan...és még mindig van hova javulnom. Szerencsére az itthon töltött idő alatt már nem volt igazán mélypont. A társaság hiányzott kissé pár hét után. Ugyanakkor az is óriási zajnak hatott ha kettőnél több ember volt körülöttem...annyira megszoktam a nyugit, a csendet. De fokozatosan, nyugisan ehhez is szoktatni tudtam magam. 

Mennyire változtatott meg az elmúlt kb. 4-4.5 hónap? Jó kérdés. A kórházban úgy gondoltam, hogy alapvetően felforgatta az életemet és 180 fokos fordulattal fogok távozni...már ami a világnézetem, személyiségem, stb.-t érinti. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az akkori gondolataim illetve fogadalmaknak egy része odaveszett. Ahogy kezdtem magabiztosabb, erősebb lenni...úgy halványultak ezek a dolgok is. Persze nem azt mondom, hogy mindent úgy csinálok és úgy élek mint előtte...de érezhetően más most a perspektíva. Az étkezésre mindenképp figyelek most is, a mennyiségre és a minőségre is. Megszoktam, hogy naponta ötször eszek, kevesebbet. Több gyümölcsöt eszek, illetve zöldséget is. Nem iszok cukros innivalókat, meg szénsavasakat sem. Ezeknek egy része a műtét közvetlen következménye, mármint az első műtét után előírt diétának....és ezek így megmaradtak. A sportolást, testmozgást komolyabb formában még egy ideig hanyagolnom kell, de rengeteget sétálok, naponta többször...egyre tempósabban. Ezt minimum meg szeretném tartani, a rendszeres mozgást. Ma például 3 kört tettem meg, ez valamivel több mint nyolc km és 354 elégetett kcal. A második érték azért vicces, mert ez kb. 5dkg diónak felel meg. A telefonom 7 tojást említ. :D Ennyit dolgoztam le....8 km-rel és másfél óra sétával. Megdöbbentő. Egy weboldal szerint, egy hasonló paraméterekkel rendelkező férfinak 3ezer kcal a napi kalóriaszükséglete. Persze tudom, ezt nem kell mindet 'elégetni' de akkor is mellbevágó hogy mennyire nem jelent semmit a másfél óra sétám. Ha futnék...másfél órát...akkor olyan 900kcal lenne. Na, erre még tuti várni kell. :) Végül is nem az olimpiára készülök, de szeretném legalább tartani a frissen megszerzett súlyomat, ha nem is picit csökkenteni még.

Az is igaz, hogy újabban hajlamos vagyok olyan dolgokat 'elengedni' amikre korábban reagáltam volna vagy felidegesített volna. Kétszer is meggondolom néha mit szólok vissza vagy válaszolok valakinek. Sokkal empatikusabb lettem az emberekkel, főleg az egészségügyi problémákkal rendelkezőkkel szemben. De talán általánosságban is elmondható. Meg tudom érteni ha valakinek más véleménye van, nem akarom mindenképp meggyőzni arról hogy nekem van igazam. Nem is kell meggyőzni. Ez az ő véleménye, ennyi. Nem idegesít már ha dugóban ülök....nem tud felhúzni ha sokat kell várnom valamire...talán tényleg türelmesebb is lettem. Ennek azért örülök.

Ez a poszt nem épp karácsonyi hangulatú, elnézést kérek miatta. Valahogy mégis erről szottyant kedvem írni.

Szabás-varrás 3.

Szeptember 20.-a péntek, itt hagytam abba a történetet.  Kicsivel több mint három héttel a hazatérésem után végre teljesen varratmentesnek érezhettem magam. Talán már említettem, hogy sokszor csak a mobilom által készített fényképek segítségével tudtam követni a kötés/seb állapotát. Nem volt ez másképp a továbbiakban sem, hiszen hiába voltam varratmentes....szivárgás illetve szakadás bármikor előfordulhatott ezután is.

Egy ilyen fénykép nézegetésekor sikerült felfedeznem, hogy a köldökömben mint ha lenne valami fekete. Első körben arra gondoltam, hogy a szőr nőtt vissza...de rögtön el is vetettem ezt a teóriát...mert ennyit nem képes nőni ennyi idő alatt, ráadásul a köldök mélyén elég szokatlan lenne... Jobban felnagyítva a képet vettem észre hogy ami ott kikandikál...az bizony egy varrat vége. Aha, hát jó....akkor ennyit a hosszabb időre megszabadulok a kórháztól témáról. Mivel a korábbi alkalommal elég macerásra sikerült a köldökből kivett varrat utóélete, kicsit tartottam a mostanitól is. Egyetlen ötletem volt, felhívom a sebészt, hátha megint behív soron kivül keddre. Sajnos nem így történt, a pénteket javasolta...és megnyugtatott nem lesz semmi bajom ha pár nappal tovább lesz bennem a varrat.

Másnap reggel ismét fényképes ellenőrzéssel kezdtem a napot. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kiálló cérnák száma felduzzadt kettőre. A fene...hát ezek osztódással szaporodnak? Hiába csináltam újabb képeket...abban a reményben hogy csak a szemem káprázott és valójában egy varrat van...sajnos mindig kettő volt a képen. Mindegy, így is úgy is mennem kell a sebészetre...egy vagy kettő nyissz már oly' mindegy.

Hasonló fejet vágtam én is

Felvirradt a nagy nap, szeptember 27.-e péntek...hátha most sikerül elérnem a nirvána - az én esetemben a teljes varratmentesség - állapotát. Kaja, pia bepakolva...irány a kórház. A szokásos 3 órás várakozás után be is jutottam a rendelőbe. A doki szerint teljesen természetes, hogy egy-egy varrat megbújik...és nem mutatja meg magát csak később. Sőt, igazából nem is kellett volna visszajönnöm mert ugyan nem felszívódó varrat de egy idő után magától kilökődik. Na, én pont az ilyen lökdösődést nem szerettem volna megvárni. Inkább jöjjön ki erőszakkal...mint hónapokkal/évekkel később katapultáljon önszántából. Most már kétszer is megnézte a doki tutira, hogy mindent kivett-e és a biztonság kedvéért megkérte az asszisztenst is, hogy nézze meg inkább kétszer. Mindenki egyetértett, nincs több cérna. Tiszta vagyok. Egy tapaszt kaptam a köldökömre, legyen rajta másnapig...és viszlát. 

Óvatos öröm szállt meg. Még nem hittem el teljesen, hogy valóban kész vagyok...de azért biztosabb voltam benne mint 4-5 órával korábban. Minden egyes varratszedésnél éreztem egy kis megkönnyebbülést, fizikailag és lelkileg is...ez most sem volt másképp. Egy kicsivel könnyebb lett leülni, felkelni, sétálni...úgy általában minden. Persze, ugyanúgy óvatosan kellett még közlekednem és bármit csinálnom...mert a veszély még nem múlt el, csak mérséklődött.

Hétfőig nyugalomban teltek a napok. Szerencsére nem volt semmiféle köpködés, szivárgás, a sebem nyugodtan dolgozott a gyógyuláson. A bekezdés első mondatából sejthető, hogy hétfőn mindez megváltozott. Történt ugyanis, hogy valamelyik fényképes ellenőrző akcióm során felfedeztem egy kis kék valamit a seb alsó része mellett. Ismét kihasználva a nagyítás funkciót sikerült megbizonyosodnom róla, hogy az megint csak egy varrat...ezúttal nem fekete, hanem kék cérnával. Ekkor egy kicsit lement a róló. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...netalán kiabáljak...

Én mindent elhiszek, hogy ezek a mocsok varratok bújkálnak, illetve hogy az én sebem nem egy 3-4 centis kis valami, de az, hogy ennyi alkalommal sem sikerült mindent kiszedni...az már kicsit sok volt nekem. Főleg az mérgesített fel, hogy egy öltés miatt ülhetek megint 3-4 órát pénteken a dokinál. Tényleg úgy éreztem....ennek sosem lesz vége. Majd hirtelen beugrott...megkérdezem unokatesómat, hogy ez tényleg varrat-e vagy valami más kívánkozik ki aminek nem kint lenne a helye? Átküldtem neki a képet hétfő este és vártam mit válaszol majd rá. Gyorsan jött is a rövid, tömör válasz: 'Gyere be, kiveszem.' Le is tárgyaltuk, hogy másnap reggel 8 körül megyek, felhívom ha megérkeztem és elintézzük semmi perc alatt. 

Kedd reggel írtam egy kedves munkatársamnak, hogy mi történt előző este...és ismét a sebészetre tartok. Legnagyobb meglepetésemre azt írta vissza, hogy sajnos épp ő is ott van. Így a varratszedés után még őt is meglátogattam pár perc erejéig. Na...de a varratszedés...

Hívtam unokatesóm, jött is 1 percen belül. Elsétáltunk egy másik rendelőig, felugrottam az ágyra és nézzük. 'Aha, aha..itt van a kis szemétláda'...mondja unokatesóm. Kérdeztem tőle, hogy: 'Ez miféle varrat lehet? Mert a korábbiakkal ellentétben ennek nem kiálló végei vannak, hanem mindkét vége bőr alatt van...' Tipikus orvos válasz érkezett: 'Olyan ami nem szívódik fel...' Jó,hogy ezt kérdeztem. :D 

Szerintem ő sem volt benne biztos miként maradt ez ilyen formában ott. És azt sem tudhatta milyen könnyű lesz kiszedni. Csipeszt elő, majd megkérdezte: 'Fáj?' Erre én: 'Érzem, de nem fáj'. Mire ezt lebeszéltük már mutatta is nekem a kis kék cafatot a csipeszben. Tehát végeztünk is. Semmi vér, semmi fájdalom..így kell ezt. Megköszöntem, váltottunk még pár szót...majd indultam kollégát látogatni.

Szabás-varrás 2.

Ott hagytam abba, hogy ismét pár varrattal szegényebb lettem, valamint legjobb tudomásom szerint a köldökömből is megszabadultam a bújkáló cérnától. Aki már volt orvosnál az tudja, hogy a dokik nem túl kommunikatívak sok esetben. Teszi a dolgát, én meg illedelmes emberként nem kotyogok közbe, nem kérdezek....ne épp azzal zavarjam meg és rontson el valamit. Éppen ezért fordult elő az is, hogy amint végzett...általában már nyílt is az ajtó és jött a következő páciens. Így sem időm, sem lehetőségem nem volt kérdezni mi is történt valójában. Persze nekem is erélyesebben kellene fellépnem, ezt még tanulnom kell. Ezen látogatás alkalmával is annyi instrukciót kaptam, hogy 2-3 naponta cseréljem a kötést, majd következő pénteken jöjjek ismét kontrollra.

Itt egy pár pillanat erejéig meghűlt bennem a vér, mert eddig 'normál' cseréről sem volt szó...nem hogy arról, hogy én magamnak cserélgessem a kötést. A kezdeti sokk után már azon járt az agyam hogy ki fogja nekem ezt elintézni. Egyrészt kire bízzam rá magam, (azt tudtam, hogy magamnak nem szeretném és nem is tudnám fizikailag megcsinálni, max. tükör segítségével....látni pedig végképp nem szerettem volna a sebet) másrészt pedig ha 'hivatásos' kötéscserélőt veszek igénybe, akkor merre induljak? Debrecen? Menjek vissza a sebészetre, hogy szégyenszemre nem vagyok képes otthon cserélni? Vagy próbálkozzak a városi egészségügyi intézménnyel? Ott is van sebészet...

Végül azzal nyugtattam magam, hogy még csak kedd van...bőven ráérek kitalálni úgy csütörtök-péntekig mi legyen. Otthon aztán döntésre jutottam, megpróbálom a hajdúböszörményi sebészetet csütörtökön. Hamar el is jött a nap, délután egyre kaptam időpontot. Időben megérkeztem, legnagyobb meglepetésemre pár perccel egy után be is hívtak, pedig sok helyen a doki bőven a rendelési idő megkezdése után érkezik. Besétáltam a rendelőbe, kicsit fura volt hogy itt nem ismertek és el kellett mesélnem valamennyire a történetet az elejétől. Asztalra fel, az asszisztens leszedte a kötést. Jön a doki, megszólal: 'Ebben még van varrat!!! Kivegyük?' Láttam ahogy felcsillan a szeme. 'Ááá, ne tessék viccelni doktor úr...bízzuk ezt majd az eredeti művészre. Csak egy kötéscserét szeretnék.' A kezdeti lelkesedése azonnal alábbhagyott...el is sétált csalódottan az asztaltól. Az asszisztens pikk-pakk tisztogatott kicsit, feltette az új kötést és viszlát. Annyit még sikerült megtudnom, hogy a félelmetes 'alsó' része a sebnek ahol még problémák illetve varratok voltak, egyáltalán nem volt rossz állapotban.

Elégedetten dőltem hátra, újabb pár napig rendben vagyok. Másnap mégis elkezdett motoszkálni bennem, hogy mikor legyen a következő csere? Ha várok hétfőig...az lehet túl sok, péntek azaz a mai nap az túl közel...hétvégén pedig csak magamra számíthatok. Végül kapitális ötlet jutott eszembe, felhívom a háziorvosom Debrecenben...elvileg ők is csinálnak ilyesmit. Még ha be is kell autózni Debrecenbe, akkor is jobb ha szakember intézi. Egy három perces telefonhívással sikerült megbeszélni, hogy hétfőn délután, rendelés előtt fél órával mehetek is. 

A három nap hamar elszállt, eljött a hétfő. Izgatottan készültem a dokihoz. Leginkább attól tartottam mindig hogy a kötés beleragad a sebbe és akkor ez sosem gyógyul be rendesen. Sosem gondoltam volna, hogy a háziorvosi rendelőben találkozom majd először olyan módszerrel ami ennek megakadályozására lenne hivatott. Sem a debreceni sem a hajdúböszörményi sebészeten nem kaptam hasonlót sem. A háziorvosnál ugyanis, a régi kötés levétele, majd tisztogatás és a doki általi szemrevételezés után az új kötés felrakása előtt kaptam egy fura, hálós anyagot...aminek elég fényes felülete volt és az volt a funkciója, hogy megakadályozza a sebbe történő beleszáradást. A történethez hozzátartozik, hogy lehet itt is csak azért jutott eszükbe mert kb. 5 perc volt legyógyítani a régi kötést...annyira bele volt ragadva. Eddig ilyesmi érdekes módon nem történt. Mindig könnyedén és gyorsan jött le a kötés.

A következő cserét szerdára irányoztuk elő és ebből már sejthető hogy az volt egyben az utolsó is a pénteki  sebészeti kontroll előtt. Minden hasonlóan zajlott akkor is mint ahogy fent írtam, azzal a kiegészítéssel hogy a seb kezdett egyre szebb formát ölteni. Ezt csak hallomásból tudom, megnézni még nem mertem. :)

Örültem, hogy valami javulás azért látható, mert őszintén megmondom eléggé el voltam kenődve...és kevés esélyt adtam neki, hogy minden zökkenőmentesen zajlik majd a kórház utáni gyógyulás folyamán. Izgatottan vártam a pénteket, mert újabb - reményeim szerint az utolsó - varratszedésre készültem. Rosszabb esetben pedig további kötéscserés támadásokra. Ezekre a pénteki kontrollokra két napi hideg élelemmel, kisebb túrafelszereléssel és jó adag türelemmel indultam el. A korábban említett, keddi speciális 'rendelést' kivéve mindig 3-4 órás várakozást jelentett egy-egy sebészeti látogatás. Nem történt ez másképp most sem, kilenc tájékán érkeztünk és fél kettőkor szabadultunk. Na, de a lényeg...felkészültem a varratszedésre és a további várakozás lehetőségére is, eljött az idő...behívtak a rendelőbe. Asztalra fel, nézzük. Nyomkodás, vizslatás...majd a döntés: csipeszt, ollót...szedjük ki! Cakk...cakk...cakk...pár nyissz és meg is voltunk. Egy jóval kisebb és dekoratívabb kötést kaptam már csak. Kb. a harmada volt méretben az eddigi lepedőknek. A doki felsegített az asztalról, majd azzal köszönt el, hogy 3 hónap múlva vagy panasz esetén kontroll. Hurrá! Ezt a mondatot szerettem volna hallani már hetek óta! Hogy ne csak napokra szakadjak el a kórháztól hanem hosszabb időre. De korai volt az örömöm...

Szabás-varrás 1.

Mivel nálam az alap probléma sem volt egyszerű, így természetesnek tűnt (utólag legalábbis) hogy az egész gyógyulási folyamat sem lesz egy fáklyás menet. Szerencsés esetben így nézne ki egy műtét életciklusa: bekerül a főszereplő a kórházba, megtörténik a műtét majd pár nap elteltével hazamegy...ha nincs semmi komplikáció. Ezután újabb néhány nap elteltével (általában a műtét utáni 8-10.-ik napon) varratszedésre kell menni. Ezzel jó esetben a kórházi részt le is tudtuk. Hiszen ha a seb szépen gyógyul akkor onnantól kezdve nincs sok dolgunk...csak vigyázni rá...és várni a gyógyulást.

Én ilyenről csak álmodhattam...a műtét utáni tizedik napomon ugyanis épp a második műtétre készültem...nem varratszedésre. :) Ekkor még nagyon messze voltam attól, hogy bármiféle tippelésbe bocsátkozzak a gyógyulást, illetve a varratszedést illetően. Rábíztam magam az orvosokra és gyerünk. A harmadik műtét (augusztus 12.-e) alkalmával került sor az első varratszedésre. Ezt én utólag tudtam meg, a műtét után. Nekem ebből is annyi epizód jutott amit egy dél-amerikai szappanopera is megirigyelne. Tehát, harmadik műtét utáni reggel...érkezik a vizit...a doki futva közli, hogy ismét varrták a hasfalat...illetve megkaptam a negatív nyomásterápiás eszközt...valamint azt hogy a seb felső részéből eltávolították a varratot. Nem dicsekedni szeretnék...de nekem 24 centis van...már ami a műtéti heget illeti. Ennek kb. a felső 4 centijéből vették ki a varratokat első körben. Kis lépés, de számomra mégis óriásinak tűnt. 

Így éldegéltem egészen a negyedik azaz utolsó műtétig a kórházban. Fent varratmentes, közte jó részen varrat...legalul pedig nyitva. Volt itt minden mint a búcsúban. Aztán végre eljött a nap amikor ismét közelebb kerültem a cérnamentes élethez. Az utolsó fordulóban a felső feléről még kivettek 3-4 öltést, így már majdnem a köldökömig jó voltam. Azt hiszem éppen itt volt az ideje, hiszen ekkor már jócskán túlhordtam az átlaghoz képest....igaz még több mint a fele mindig megvolt. Sőt, az alsó 5-6 centire csak most kaptam varrást.

Nehéz dolog ez. Állandóan figyelni mikor és hol köpköd (én csak így hívtam) a seb. Egy idő után már teljesen paranoiás lettem és minden apró rezdülésre azt hittem folyik valami aminek nem kellene. Naponta többször ellenőriztem a kötést a tükörben vagy mobiltelefonnal fényképezve. Több szelfit csináltam a hasamról ekkor 2-3 hónap alatt mint amennyi kép összesen készült rólam születésem óta. Otthon is mindig készenlétben voltam, ettől tartottam legjobban...mi lesz ha szakad. A szabadulásom napján (csütörtök) a zárójelentésem szerint a következő hét péntekre kaptam randevút kontroll címszó alatt. Ebből már sejtettem, hogy ekkor bizony még szó sem lesz varratszedésről. Igazam is lett. Több mint egy hétig fedve volt a heg, nem piszkálta senki péntekig...nem is mondták hogy kellene kötözgetni vagy bármit. Az első kontroll alkalmával csak egy gyors kötéscsere történt valamint a doki megnézte mi a helyzet úgy általában a lenti területtel. Gyors pacsmagolás valami fertőtlenítő cuccal, kötözés és viszlát. Következő kedden jöjjek ismét...és akkor szedegetünk cérnákat. Hurrá! 

Eljött a keddi nap. Az én dokim péntekenként rendelt...már eleve fura volt, hogy minek rendelt akkor keddre. Megérkeztünk apuval (hiszen ekkor még álmodni sem mertem volna róla hogy vezessek) és mentem a betegfelvételre. Ott közölték,hogy a doktor úr ma nem rendel.. (ezt eddig is tudtam, köszi) de ha gondolom hívjam fel. Így is tettem, pikk-pakk meg is érkezett a doki...és átmentünk vele egy másik részébe az épületnek...ahol szintén rengeteg ember várakozott. Mi átvágtunk a tömegen és a doki bement az egyik rendelőbe, nekem pedig mondta, hogy várjak itt. Mire bezárult az ajtó, már nyílt is újra (gondolom megnézte az orvos, hogy tiszta-e a levegő)..és felhangzott: Dániel, jöjjön be! Hijj, amit én ott kaptam a többi betegtől. 'Még csak most jött' ....' Persze már..biztos protekciós'...'Miért nem várja ki a sorát?' ...stb. Odabent asztalra hopp, kötés le, nyomkodás, nézelődés...majd elő a csipesszel és az ollóval és hajrá! Na...lássuk miből élünk... Cakk....egy apró csípés, egy kint is van. Cakk még egy....és cakk...cakk. Óóó, megy ez kéremszépen. Ugyan nem láttam pontosan mi történik de azt éreztem, hogy a köldököm kimaradt a buliból. Mondtam is a dokinak,hogy nem felejtett el valamit? Mert én úgy láttam otthon mint ha a köldökömben is lenne varrat. Erre a doki: 'Hát ha van...akkor kivesszük!' Nézelődik...csipeget a csipesszel...na itt nem lát semmit. Akkor lehet én voltam vak...ki tudja. Végül csak mondja, hogy jaaaa...tényleg akad itt egy. De jó mélyen van....hosszabb csipeszt ide. Hozott is a nővér olyan hosszút hogy a végét nem láttam.  Cakk...erőteljesebb csípés...kint van. Kötés, tapasz fel...és szevasz. Szabad voltam, kivéve az utolsó pár öltést lent. Legalábbis azt hittem.

A rendelő előtt azért gondoltam meglesem mi a szitu hastájékon. Óóó, vérzik a köldököm! (Ekkor már a köldököm alatt voltam csak bekötve.) Mennék vissza a rendelőbe, de már zárva az ajtó...kint pedig csak gomb van rajta nem pedig kilincs. Ekkor szúrtam ki a szemem sarkából az egyik osztályos dokit...futottam is hozzá, na majd őt megkérdezem. Elvégre itt vészhelyzet van! De megnyugtatott, hogy ez előfordul. Kicsit vérzett, de el fog állni. Hamar megnyugodtam én is, mert ahogy megtörölgettem magam már látszott is, hogy nem vérzik tovább. Éljen...egy gonddal kevesebb. A mosdóban még egy gyors ellenőrzés a tükörben, hogy odalent is minden rendben megy e...szerencsére nem volt semmi gond. Ekkor új feladatot is kaptam, ugyanis 3 naponta cserélni kellett a kötést. Majd...következő pénteken ismét kontroll a sebészeten.

Minden más és mégis ismerős

A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni. 

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Első körben újra meg kellett szoknom/tanulnom, hogy mi merre van a házban. Otthon voltam, ismerős helyen...de kicsit mégis idegenként. Eleinte többször nekiütköztem egy-egy ajtónak vagy bútornak. Persze ez betudható annak is, hogy a mozgáskoordinációm nem volt épp a csúcson. Valamint a kórházban jóval kevesebb 'akadály' akadt az utamba mint itthon. A másik fő ellenségem a lépcső volt. Igaz, csak két lépcső van a ház bejáratánál illetve kettő a terasznál de számomra egy ideig komoly attrakció volt megmászni azokat. A kórházban csak asztalsimaságú terepen sétálgattam így érhető hogy minden 3mm-nél nagyobb szintkülönbség a meglepetés erejével hatott rám. Amíg nem futotta az erőmből többre pár száz méter sétánál, addig nem merészkedtem ki az udvaron kivülre. Elég viccesen nézett ki amikor ketrecbe zárt oroszlánként róttam a köröket a kocsibejáró területén...ami kb. 7x5méter területű.

Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, még akkor sem ha csak az ágyban feküdtem. Mivel a hálószobában nincs kisasztal az ágy mellett...gyorsan ki kellett találni valami megoldást, mert az első hetekben kétszer meg kellett gondolni hogy felkeljek-e valamint meg kellett tervezni - ha már talpon vagyok - hogy mit is kell elintéznem. Sokszor mormoltam átkokat amikor már épp sikerült visszahelyeznem magam az ágy nyugtató ölébe...és bevillant, hogy pl. basszus....innivalót nem hoztam vagy a telefonom az asztalon maradt. Mindezek a dolgok megtanítottak arra, hogy 1. milyen fontos ilyenkor a tervezés, 2. türelem....türelem...türelem, 3. ha nyugisan és lassabban csinálok valamit akkor hamarabb/effektívebben érek célt. Végül a forgószékemet gurítottam az ágy mellé alkalmi kisasztalnak. A forgó tulajdonságát különösen hasznosnak találtam.

Augusztus vége-szeptember elején jártunk. Ilyenkor még ugye rengeteget süt a nap és jó idő van. A harminc napos kórházi bezártságnak köszönhetően én ekkor még erősen denevér üzemmódban léteztem. Csak kora reggel, illetve sötétedéskor voltam képes kint tartózkodni. Kétszer próbáltam meg délben illetve kora délután sétálni...de tíz vakon megtett lépés után inkább visszatértem a házba...mielőtt bérletet váltanék a traumatológiára is.

A hazatérés

2019. augusztus 29.-e pirosbetűs ünnepként íródik be szerény életem történetébe. A hazatérésem napja. Most már (november 21.-én) talán kijelenthetem, hogy a végleges hazatérésem napja volt. 

A reggeli vizit általában több információval kecsegtetett mint a délutáni (már ha volt)...ez az utolsó napon az én esetemben végképp igaz volt. A reggel 5 órai ébredés óta tűkön ülve - sokszor fekve - vártam, hogy mikor nyílik a kórterem ajtaja és érkeznek a dokik a szabadulás remélt ítéletével. Nem mondanám hogy teljesen nyugodt voltam amikor végül megérkeztek. De végig abban bíztam, hogy mivel semmi borzalmasat nem láttam a kötésen...így valóban elengednek.

Körülbelül 15 másodperc jutott rám. Szó szerint ez a dialógus játszódott le:

Doki: - Jó reggelt! Hogy van?

Én: - Jó reggelt! Köszönöm, minden rendben.  (Háttérben egy másik doki aki a lázlapokat nézte: - Láztalan, minden oké.)

Doki: - Kötés rendben, akkor ma megy haza.

Ennyi. Ekkor megkönnyebbültem egy kicsit...de a kisördög bennem volt, hogy mi lesz ha az utolsó pillanatban megint kapitulálok. Lassan vánszorogtak a percek, talán a szokásosnál is lassabban. Végül ebéd után nem sokkal érkezett meg az egyik nővér az aláírásomra váró zárójelentéssel a kezében. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy máris többre jutottam mint az előző alkalommal....akkor még csak tudtam a zárójelentés létezéséről....most alá is írhattam és irány haza.

Gyors telefon a szülőknek, hogy jöhetnek értem de izibe. Mivel a kórteremben ezen a napon a megszokott maximális létszám (4) helyett öten voltunk, így joggal tarthattam attól....hogy engem amint kézhez kapom a zárót....rögtön ki is pattintanak a szobából. Egy korábbi betegtársam így járt. Át kellett adnia az ágyat, mert kellett a hely a következő delikvensnek...ő pedig még 3 órát üldögélt a folyosón mire a rokonai érte tudtak jönni. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ő tiszaújvárosi volt...tehát nem a szomszéd utcából ugrott csak át. Nekem jóval kevesebb időt kellett volna kint töltenem, de tekintve, hogy az elmúlt 30 napban ritkán töltöttem 10-15 percnél többet ágyon kivül egyhuzamban...még 30 perc is nagy vállalkozásnak tűnt. Végül a szerencsémnek köszönhetően maradhattam.

Pikk-pakk összecsomagoltunk...bár én nagyrészt inkább szemlélődő voltam mint résztvevő. Azért inkább háromszor körbenéztem, hogy tuti nem hagyok-e ott valamit. Érzékeny búcsút vettem az épp elérhető kórházi dolgozóktól....akik szerint is ideje volt már hazamennem. Ezzel elvesztettem a korábban rám aggatott 'szobaparancsnok' titulust is. De nem bántam.

Kozmikus sebességgel vágtattam végig a folyosón a liftig, majd liftezés után ki a szabadba. Jó érzés volt eleve kint lenni, plusz a tudat hogy végre hazamegyek is boldogított. Örömömbe némi feszültség is vegyült, hiszen még ki kellett bírni a hazafele tartó utat. Úgy mentünk mint egy tanulóvezető....óvatosan kanyarodva, lassan indulva...de még így is megszenvedtem.

Az érzést elképzelhetitek

Természetesen az állandó mozgás/rázkódás mellett ott volt még az is hogy mi történik a sebbel. Mennyire viseli majd meg a 25-30 perces autóban üldögélés. Olyan két órának tűnt az út...minden métert örökkévalóságnak éltem meg. Amint korábban is említettem...tisztában voltam vele, hogy otthon sem fog minden problémám egy csapásra megoldódni...és az első napok különösen stresszesek voltak.

A bent töltött idő alatt megszoktam azt a környezetet, az ágyat, napi rutint stb. Most mindent újra kellett tanulnom. Előfordult hogy beleakadtam a fürdőszoba ajtajába vagy beleütköztem egy székbe. A saját házamban idegen voltam. Nem is tudom hogy fogalmazzam meg...nem volt meg a kórház kényelme. Ott ugye minden 'kéz alatt' volt...könnyen elérhető helyen, hordták be a kaját és a gyógyszert a nővérek stb. Ez egy mozgásában jelentősen korlátozott embernek nagyon jól jön. Itthon meg kellett tanulnom, hogy előre megtervezzem mit is akarok csinálni/intézni...ha már egyszer felkeltem. Ha pedig valami lemaradt, akkor kelhettem fel ismét....ami eleinte sok gondot okozott. Azt már meséltem, hogy a saját ágyamról balra ülök fel, míg a kórházban jobbra 'tanultam' meg hogyan is kell ilyen műtét(ek) után helyesen felkelni. Ezért feküdtem tehetetlenül a hátamon az első 1-2 alkalommal...egyszerűen nem bírtam rájönni miként kellene lekászálódni. Tartottam a fájdalomtól, valamint ha itt elkottázok valamit...akkor ott szakadás, nyomor, ezer ördög és pokol is felütheti a fejét a fájdalom mellé...és akár a kórházba is visszakerülhetek olyan gyorsan ahogy nemrég távoztam.

Ekkor már több mint egy hónapja csak háton feküdtem. Nem is volt szabad az oldalamra fordulni ekkora vágással. Én...aki világ életemben az oldalamon fekve aludtam el....most kénytelen voltam hanyatt fekve létezni. Ennyi idő után ez mocsok unalmas, plusz olyan hátfájást okoz hogy csak na. Főleg mivel a kórházi ágy nem vízszintesre volt állítva hanem meg volt emelve kissé a fejrésze, hogy ne feszüljön a seb. Itthon meg nem volt ilyen opció....maradt a párnák halmozása, hogy ne legyek annyira vízszintben.

Pár nap alatt megszoktam az itthoni létet. Az igazat megvallva kicsit hiányzott a kórház. Ezen magam is meglepődtem. Azt hiszem egy fura verziójú Stockholm-szindrómám lehetett. Ha valakit érdekel, ITT elolvashatja mi is az a Stockholm-szindróma.

Nyomás alatt

Augusztus 25.-én vasárnap volt az utolsó műtétféle. Ekkor - mint korábban írtam - már csak a külső varratot zárta a doki és szivacs is csak a seb felszínére jutott. Ennek különösen örültem - bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg csak kint van szivacs. A gép pedig továbbra is velem maradt. Mivel másnap mondta az orvos a reggeli vizitnél, hogy kedden már táska nélkül létezhetek és ha utána is minden rendben van akkor hazamehetek....elég vegyes érzésekkel néztem a jövőbe. 

Egyrészt örültem, hogy több mint két hét után ismét van egy viszonylag fix időpont és felcsillan némi remény arra hogy hazamehessek. Ugye, az augusztus 10.-i csúfosan meghiúsult hazatérést leszámítva nem volt még erre példa. Másrészt pedig pont ezért volt némi rossz érzésem is...mert voltam már 2 percnyire a hazatéréstől...mégis maradnom kellett. Hamar megszületett bennem az elhatározás, hogy akkor hiszem el hogy hazamehetek amint belépek a házba. Egy perccel sem korábban. De még akkor sem lesz biztos, hogy sokáig otthon is maradok...a kórházba visszatérés lehetősége még sokáig Damoklész kardjaként lebegett felettem.

Sajnos az emberi testre ilyen állapotban nem sok hatással tud lenni az ember. Ha szakad valami, szakad...ha tart...akkor tart. A bent töltött idő nagy részében nem nagyon hatott meg semmi, kivéve azt a két alkalmat amikor felmerült a kórház elhagyásának lehetősége. Első alkalommal csak öröm és bódottá volt...aztán jött a nagy kopp. Második alkalommal pedig már türelmetlen, ideges és feszült voltam. Ezt észrevettem a többi betegtársamnál is. Még a legnyugisabb ember is kissé megfeszült amikor közeledett a hazatérés napja. Aznap pedig végképp ingerlékennyé és türelmetlenné vált mindenki. Sokan már reggeltől menetre készen ültek az ágyaikon és várták a hírt: kész a záró..viszlát!

Azt hozzá kell tenni, hogy a zárójelentés ritkán készült el hamar. Összesen kb. 10 embert láttam távozni a kórteremből, egy alkalommal volt kész délelőtt 10-kor a záró, a többi esetben inkább délután 2-3...de akár 4 is volt mire elkészült...pontosabban aláírta egy orvos. Ezt én is csak a szabadulásom napján tudtam meg, mert az egyik délelőtti sétám alkalmával a nővérek pultjánál odaszólt nekem az egyikük, hogy már itt a záróm csak a doktor úr műt éppen...és majd jön aláírni valamikor. Én a viszonylag szerencsések közé tartoztam mert egykor már irányba is állítottak....hogy na irány haza.

Az utolsó napom viszont nem úgy telt mint a többieknek. Sajnos én akkoriban képtelen voltam emelni bármit is...nem hogy hajolni meg ilyesmi. Tehát összepakolásról szó sem lehetett. Így a szokásos benti napirendemet követtem. A mi kórtermünk az én bent töltött 30 napom alatt kb. 60-70%-ban 4 beteggel üzemelt tehát tele volt, a maradék részben 2-3 ember volt...és két nap volt amikor teljesen egyedül voltam. Akkor olyan volt mint ha félig otthon lettem volna. Nem kellett igazodni senkihez, azt néztem a tv-ben amit akartam...stb. Az utolsó másfél hétben néztem tv-t...de akkor többet mint a 'normál' életben vagy 2 év alatt összesen. Hazatérésem napján aztán abszolút kitehettük a megtelt táblát. Kis csapatunk felduzzadt ötre! Betoltak középre még egy ágyat...és hajrá. Ekkor adtam hálát az égnek hogy nemsokára megyek haza. Már kezdtem bízni benne. De fél szemmel mindig a kötést néztem....készül-e valami borzalom.

Ez a folyamatos 'készenlét' alaposan fel tudja őrölni az embert. Minden egyes beavatkozás/változás/kötözés után tíz percenként nézegettem mi történik. És mivel ilyen műtétek után mindenféle érzések cikkáznak a hasban, a hason...és kb. mindenütt...ezért minden egyes 'fura' érzésre is azonnal ugrottam. Szakadt valami? Folyik valami? Rájöttem, hogy hiába várom hogy otthon legyek...ez ott sem fog megszűnni. Tisztában voltam vele, hogy hosszú gyógyulás elé nézek bárhol is vagyok épp. Vérzés, szakadás bárhol és bármikor felütheti a fejét.  És valóban...otthon is képtelen voltam jó ideig szabadulni a folyamatos nyomástól. Eleve a hazafele út...már az óriási izgalmat okozott. Mit fogok érezni? Fog-e fájni? Szorít-e majd a biztonsági öv? A jó állapotú magyar utaktól meg előre kirázott a hideg....azokat elég egészségesen elviselni.

Olyan fél óráig tartott hazaérni. Nekem éveknek tűnt. Minden egyes elindulás, megállás és élesebb kanyar komoly megpróbáltatás elé állított....ültetett. Pedig apu óvatosan vezetett amennyire csak tudott. Aznap elképzelni sem tudtam hogy ha utazni ennyire rossz....mikor fogok én újra vezetni? 

Talán ezzel kellett volna hazamenni

Persze amint hazaértem rögtön kötésellenőrzés volt. Mivel pont a legrosszabb részen - lent a nadrág vonalánál - volt a friss és egyben legnagyobb varrat ezért különösen izgatott voltam. És ez így ment hetekig. Minden nap. Ehhez még jött az is hogy a sok altatástól és gyógyszertől valamint a sok súlyvesztéstől, kevés kajától és sok fekvéstől nem voltam top formában...így mindenféle aktivitás tízszeres megeröltetés volt. Alapban sem éreztem magam túl jól fizikailag, mellé pedig jött az állandó aggodalom hogy mi van a sebbel. Ezt ne úgy képzeljétek el hogy fekszem az ágyban és csak úgy mantrázom magamban, hogy na...nézzük már meg mi lehet vele...hanem mivel érzek valamit (fájdalmat, nyilalást...akár csak viszketést...vagy mint ha valami folyna...vagy valami hideget...meleget...) ezért önkéntelenül is az eszembe jut. Nem mennék bele nagyon a részletekbe, de mivel a hasamnál olyan 20-25 centi hosszan mindent átvágtak...köztük idegeket is...sok mindent másképp éreztem mint korábban. Talán nem a legjobb példa, de ha csak picit is megvágjátok az egyik ujjatokat...nem tuti hogy utána mindig az akad be épp valamibe? Na...kicsit hasonlóan emlékeztetett engem is a hasam.

Csütörtöki napon jöttem haza, következő hét pénteken kellett kontrollra mennem. A kontroll szó láttán tudatosult bennem ismét, hogy akkor még tuti nem varratszedés lesz....tehát ténylegesen hosszú idő lesz a gyógyulás. Szerencsére ekkor még nem kellett kötést cserélgetni három naponta....de majd később eljött az az idő is...

Ez most nem egy panaszkodós poszt szeretett volna lenni. Inkább arra szerettem volna ráirányítani a figyelmet, hogy a mindennapi életünkben mennyi sok pici dolog miatt képesek vagyunk aggódni, idegeskedni...amiktől simán megkímélhetnénk magunkat. Mert egyszerűen kizárhatóak lennének.

Hogyan lettem táskaügynök?

Egy pillanat erejéig még visszatérnék az NPWT készülékre. Eseménydús kórházi napjaim egyikén olyan fél tíz magasságában bejött a kórterembe az a fiatal doktornő aki először cserélte a szivacsokat. Rögtön hozzám fordult: 'Magához jöttem!' Alapesetben ez bármilyen más helyen minimum enyhe örömöt váltott volna ki belőlem, most viszont inkább összerezzentem. Ha egy kórházban az orvos hozzád jön külön...az nem sok jót ígér.

Épp kezdtem volna szánalmas kóbor kutya nézést produkálni, amikor rátért a látogatásának céljára. Nos, a helyzet az, hogy akadt a szinten egy fiatal hölgyemény akinél úgy állt a dolog hogy szintén az NPWT sorsára jut. Azért keresett meg a doktornő, hogy amint lesz egy kis időm (majd beiktatom a sűrű programomba valahogy...) átmehetnék a lányhoz és bemutathatnám a csodagépet. Elmesélni, hogy milyen is vele létezni, mozogni ... milyen érzés úgy általában. Ekkor én olyan 8-10 napja használhattam, így volt vele tapasztalatom bőven. Szívesen mondtam igent a felkérésre.

Mondanom sem kell, olyan 20 napi kórházi legatyásodás után...úgy készültem a látogatásra mint egy randira. Az eddigi bent töltött napok alatt a minimumra törekedtem, macskamosdás, fogmosás...néha borotválkozás..stb. Körülményes is volt mikor a madzagok , mikor a táska miatt....plusz fájdalmas is és kimerítő. Egyik mosdás alkalmával vissza is kellett feküdnöm, mert úgy éreztem elhagyott minden erőm.

Ha már tisztálkodás...egy gyors köztes történet: Amikor bekerültem aznap már majd' 1 hetes borostám volt. Érthető módon már azt is fájdalmas lett volna leborotválni...de én még ráhúztam 2 hetet. Inkább szakáll volt már mire sikerült megszelidíteni. Két darab teljesen új pengét használtam el a folyamat során és cirka 30 percig tartott. Teljesen elgyengültem a kórházi mosdóban mire végeztem. De a lelki öröm amit a tiszta arc okozott az leírhatatlan volt. Az éjszakás nővérek azt hitték új beteg érkezett...

Ilyen volt...ilyen lett enyhe túlzással

Na de...folytatom a termékbemutatós történetet. Amikor már úgy ítéltem meg, hogy én indulásra kész állapotban vagyok, még gyorsan fogtam a kis gépemet megsuvickoltam, hogy ő is top formában legyen és elindultam. Tudtam melyik kórterembe kell mennem, egyetlen aggodalmam az volt, hogy elfelejtettem a lány nevét...és miként fogom kitalálni a négy beteg közül hogy kihez is jöttem. Azt azért reméltem, hogy nem 4db 20-25 éves fiatal csaj fog a kórteremben fetrengeni...és kicsit könnyebb dolgom lesz tippelni. A kórterembe belépve majdnem elnevettem magam hiszen minden félelmem alaptalan volt, ugyanis a lány egyedül volt bent. Azonnal felismertem, hogy előző éjszaka összefutottunk a folyosón. Nem kell semmi rosszra gondolni, ő akkor tette meg első lépéseit a műtét után két nővér segítségével, én pedig büszkén előztem meg őket a belső sávban. Azt, hogy miért bolyongtam éjszaka a folyosón...majd később mesélem el.

Kedves, törékeny lány volt. Láthatóan még a műtét által megviselt állapotban. A kórházban szokásos: 'te miért vagy bent?' kérdésre érdekes választ adott. Legyen elég annyi, hogy gyerekkorában kezdődött az egész amikor is - nem részletezte hogyan - de fadarabok kerültek az emésztőrendszerébe. És ezek közül az egyik okozott sok-sok évvel később ismét galibát. Ezért volt szükség műtétre...de neki is szakadozott a dolog..így jött képbe nála is az NPWT lehetősége. Körülbelül 15-20 percig beszélgettünk, próbáltam minél több információt átadni valamint meggyőzni arról, hogy bár elég barbár dolognak néz ez ki...de mégis roppant mód hatásos és vétek lenne kihagyni. Végül sikerült a győzködés..és ha jól tudom bele is vágtak nem sokkal később. Azt hiszem jó porszívóügynök lenne belőlem...

Élet az új táskámmal

Amikor megkaptam az NPWT készüléket a szivacsok a teljes hosszában takarták a sebet. Annak ellenére hogy ekkor a nagy része már július 31.-e óta 'zárva' volt, csak az alsó harmad volt műveleti terület továbbra is. Mindez augusztus 12.-én történt. Átlagos műtétek esetében ilyenkor már a varratszedésnél járnak. Gondolkoztam rajta, hogy megosztok képeket a különböző stádiumokról....de inkább letettem róla. Képi szemléltetés nélkül is elég rossz...főleg ha valaki vizuális típus.

Ahogy korábban említettem, az első etap három napig tartott. Minimális biztonságérzetet adott, hogy valami pluszban is tart mint a Drei Wetter Taft a frizurát. Ugyanakkor kaptam egy plusz zsinórt....éppen akkor amikor már megszabadultam a többitől. Oké, a műtétek miatt kaptam 1-1 branült, de szerencsére rövid időre...és amikor épp nem kaptam infúziót akkor észre sem vettem őket. A táska viszont 24 órában velem volt, ráadásul eleinte eléggé szokatlan volt főleg hogy mindig ki-be kellett dugdosni a töltőt. Nem egyszer indultam meg úgy, hogy a kábel még be volt dugva. Mellé jöttek azok az esetek amikor a kábel beakadt pl. a szék lábába vagy csak simán összetekeredett a műanyag csővel. Ebben az időszakban napjában többször emlékeztetnem kellett magam, hogy csak lassan és nyugisan...mindent...mert elég fájdalmas következményei voltak ha 'siettem' és valami szorult, akadt vagy hasonló.

Nem kicsi...hanem sok kellett...

A gépezet hasamba kapaszkodó vége is megér egy misét. Ugyan a vákuum a helyén tartotta viszont a kb. másfél méteres műanyag cső súlya már az én bőrömet vitte vásárra. Pár nap után megszoktam, de eleinte minden mozdulat kétszer annyi ideig tartott mert úgy éreztem hogy extra húzással jár a dolog. A kórház folyosója volt a kifutópályám, ott járkáltam fel s alá minden nap. A kórteremben unalmas lett volna kerengő dervis módjára kószálni az ágyak között. De...mozognom pedig kellett. Nem feküdhettem csak úgy egész nap. A folyosón azt is szoknom kellett, hogy mindenki megnézi miféle ördögi masinát cipelek magammal. Többen meg is kérdezték mi az. Persze a látogatókra kell gondolni, a kórházi népség tudta mire való. A kiskutyák és gyerekek mellé a harmadik legjobb ismerkedési módszernek simán fel lehetne venni.

Az első csere során ismét teljes sebet fedő szivacsokat kaptam. Így lényegi változás nem történt, pedig már nagyon kíváncsi voltam rá miként nézhet ki. A második alkalommal viszont már a seb felső kb. negyede nem volt fedve csak az átlátszó öntapadós fóliával. Végre első alkalommal halvány képet kaphattam róla hogyan is festhet a varrat. Lehet jelentéktelennek tűnik, de én akkor nagyon megörültem ennek. Az előtte álló időszakban inkább a rossz hírek és állapotok voltak túlsúlyban, ezért minden egyes apró, örömre okot adó történést megpróbáltam jól elraktározni.

Ebben az időszakban esett meg az, hogy egyik este valami pittyegést hallottunk a kórteremben. Nem volt hangos, nekem úgy tűnt hogy a folyosóról jön. Épp sétálni indultam, nyúlok a gépért....hmm...hát ez csicsereg itt. Mindenkit gyanúsítgattam a hang forrásaként....erre pont én szolgáltattam a zenét. Azt írta a drága, hogy eldugult a csöve. Meresztettem a szemem, de nem láttam semmi dugulást. Kivittem a nővérekhez hátha ők tudnak valami okosat. Nem tudtak. Egyikük elkezdte össze-vissza nyomogatni - pedig nem beszéltek közös nyelvet, mert a nővér nem tudott angolul a kistáskám meg csak angolul kommunikált - ami nem volt túl bíztató. Különösen attól tartottam, hogy ő akkor most felfüggesztette a vákuumozást....és én itt maradok védelem nélkül. Mentőötletként eszembe jutott...mi lenne ha egy orvost kérdeznénk meg? Persze amilyen szerencsém volt, aznap este fél 9-kor pont három olyan orvos volt ügyeletes akik nem az osztályra tartoztak. Majd a nővérek valami csodával határos módon csendre tudták inteni a gépet. Megnyugodtam. Megtettem a szokásos sétám, kétszer oda-vissza a folyosón...majd irány az ágy. Alig ért le a hátsóm az ágy szélére, ismét vinnyogott a gép. Újabb kör a nővéreknél, újabb nyomkodás...majd 2-3 perc után csend. Ezt lejátszottuk háromszor még..úgy, hogy 5 percenként jött rá a rapli. Azért az nem lenne túl vicces ha egész éjjel 5 percenként ugrálnék ki a nővérekhez...valami végső megoldást kellene találni. Amikor sokadjára kúsztam ki, már kiabálva jött az egyik nővér: 'Dááááániel! Ugye nem csipogást hallok megint?!' 'Pedig bizony azt!' - válaszoltam. A kedves nővér felvilágosított arról amit eddig is sejtettem, hogy csak nyomkodják a gombokat amíg el nem hallgat a gép. Hiába mondtam neki, hogy nekem úgy tűnik ez csak átmeneti megoldás mert öt percenként visszatérünk az eredeti problémára. Végül abban 'egyeztünk' meg, hogy ha csipog...ki sem kell jönnöm...nyomogassam a gombokat, majd elhallgat. Király. Majd megtörtént az ami miatt azóta úgy gondolom a gépeknek is van lelkük. Legalábbis az én táskámnak volt. Mert ezután elnémult és soha többé nem szólalt meg. Hagyott pihenni a drága.

A harmadik csere vagyis fél csere (vagy hogyan is nevezzem) után már a seb felső fele szabadon volt és ami még inkább örömmel töltött el, hogy varratmentes is lett. Ugye meséltem az előző posztban, hogy ekkor már csak a felszínre és csak az alsó félre pakoltak szivacsokat. Ekkor tudtam meg azt is, hogy ha 2-3 napig jól alakulnak a dolgok, akkor meg is szabadulhatok a táskától...mert a sebem továbbra is javulást mutat a legutóbbi ismert állapothoz képest. Újabb jól elrakott öröm morzsa. Azért előjött belőlem a pesszimista énem is...mi lesz ha vákuum nélkül megint szakadok majd? De megpróbáltam inkább a jó dolgokra koncentrálni. Sanyi bácsi for the win!

Az utolsó csere/műtét másnapján (augusztus 26. hétfő) a reggeli vizitnél mondta az orvos, hogy kedden elválasztanak a táskától. Ezt elég magabiztosan mondta, így bíztam benne. Mivel a táska amellett hogy a helyén tartotta a varratot arra is hívatott volt, hogy mindenféle oda nem illő dolgot kiszívjon, ezért az is feltétele volt a válásnak, hogy ne legyen túl sok minden a tartályában. Minden alkalommal félve néztem a gépre....került-e bele valami. Két nap után még a doki is csodálkozott, hogy semmi nem ürült.

Szerencsémre mindig így várt a végén

Végül nem kedden hanem szerdán intettem végképp búcsút a táskának. De azt az egy plusz napot már nem bántam. Piszok módon szokatlan volt 15 nap után ismét csövek és drótok nélkül közlekedni. Reflexből kotorásztam a gépért még egy ideig. Séta közben a hosszú cső miatt kicsit magasabbra kellett emelnem a gépet, hogy ne érjen le a cső a földre....ezért is neveztem el táskának...a sikkes tartása miatt. Összetekerni nem tudtam, mert akkor húzta a hasamat. Érdekes módon 1-2 alkalommal még a szétválásunk után is magasabban tartottam a jobb kezem séta közben. A megszokás hatalma...

A milliós táska

A kedd reggel a lefagyott bal kéz mellé tartogatott egy másik újdonságot is. Kaptam ugyanis egy NPWT készüléket. A szépséges nöpövötö elnevezés a 'negative pressure wound therapy'-t jelenti, azaz negatív nyomású seb terápiát.  Ez tulajdonképp annyit takar az én esetemben, hogy a sebbe belepasszíroztak speciális steril szivacsokat, majd letakarták egy átlátszó öntapadós fóliával és negatív nyomás (vákuum) alá helyezték. Hogy ez a vákuum megmaradjon, magától értetődik hogy kell valami ami folyamatosan biztosítja a 'szívást'. Nos, bemutatom nektek a Hartmann VivanoTec Pro-t:

Ez a kedves kis készülék volt hozzámkötve. Ő gondoskodott rólam és a gyógyulásomról egészen sok ideig. Mivel töltés nélkül limitált ideig volt üzemképes, ezért ha feküdtem mindig tölteni kellett. Ez azt jelentette, hogy minden egyes felkelésnél gép kihúz (szigorúan figyelve rá hogy ne essen le a kábel...az katasztrófa lett volna számomra hiszen képtelen lettem volna felvenni a földről) minden egyes lefekvésnél pedig vissza az egész. 

A reggeli viziten tudtam meg, hogy a második hasfal szakadás után úgy döntött a doki (a főorvossal konzultálva) hogy rámgyógyítják ezt a gépet...ha már ennyire problémás eset vagyok. Valamint azt is elmesélték, hogy 5 naponta cserélni fogják a szivacsokat és meglátjuk mire jutunk. Ekkor ismét vegyes érzések öntöttek el. Egyrészt örültem, mert a gépezet némi biztonságérzetet adott másrészt viszont nem tudtam mennyi ideig tart majd ez, illetve fog-e nekem használni. Később egy nővér kottyintotta el, hogy bizony ez egy elég drága készülék...tehát vigyázzak rá mint a szemem fényére. Ő másfél milliót emlegetett, volt aki később hármat illetve hatot. Na, ilyen luxustáskám sem volt még...

Eredetileg öt napos csereperiódusról volt szó, de nagy meglepetésemre már három nap után cseréltünk. Szerintem a dokit is érdekelte, hogy látni-e valami javulást...vagy dobjuk ki a ketyerét a fenébe. A csere altatás nélkül történt a kötözőben. Első alkalommal kicsit féltem tőle...de szerencsére előtte kaptam egy injekciót ami segített helyileg érzésteleníteni kicsit a dolgokat és ellazulni is. Az injekciót a kötözőben kaptam meg, mert állítólag okozhat némi szédülést meg hasonlókat és nem lett  volna jó fejreállni félúton a kórterem és a kötöző között. Hogy mondjak valamit sem az ellazulás sem pedig a helyi érzéstelenítés rész nem jött be. Ott feküdtem a kötözőben vagy 5-6 perce...csipkedtem az oldalam...de még mindig úgy éreztem mint korábban, semmivel sem kevesebbet és lazább sem voltam. Bejött a doki plusz egy fiatal orvosnő és egy nővér. A doki csak a sebre volt kíváncsi, kiszedte a szivacsokat...nézelődött, megállapította hogy van némi javulás..majd a fiatal doktornőre és a nővérre bízta az új szivacsok behelyezését és a gép visszakapcsolását majd angolosan távozott. Mivel egyikük sem tűnt túl magabiztosnak, sőt a nővér kijelentette...hogy ő még sosem csinált ilyet...na itt az a minimális lazaságom is eltűnt ami volt. Végül egész jó hangulatú és viszonylag fájdalommentes beavatkozáson estem át. Azt tudni kell, hogy ezek a szivacsok ilyen blokkokban érkeznek adott méretben, tehát mindig ott kell a helyszínen kiszabni a megfelelő méretet. Ez okozott néhány vicces pillanatot....illetve az amikor nem tudták miként kell visszakapcsolni a gépet. És milyen értékre volt beállítva. Szerencsére én emlékeztem rá....mármint az értékre. 

Miután végeztek meg kellett várnom a 'házimentőt' azaz egy bácsit aki egy kerekesszék kíséretében meg is érkezett értem pár perc elteltével. Hopp be a kocsiba és irány a kórterem. Ott még egy hopp át az ágyba. Ezzel le is zárult a csere érdemi része. Semmi rosszullét, szédülés ilyesmi nem jelentkezett később sem.

A második cserére már öt nap elteltével került sor. Izgatottan vártam miként alakult a helyzet odabent. Félelem nem volt bennem, hiszen már átéltem egyszer és egyáltalán nem volt vészes. Érdekes módon most behozta a nővér a 'zsibbasztót' és a kórteremben kaptam meg. Nubain volt mint az első alkalommal. Ez egy erős hatású ópioid típusú fájdalomcsillapító, hatásának erőssége a morfiuméhoz hasonló. Szépen átsétáltam a kötözőbe, itt még nem volt semmi érdekesség. Megtörtént a csere, azzal a jó hírrel körítve hogy javul a helyzet és némileg kisebb felületen szivacsoztak, majd jött értem az egyik ápoló srác, hogy visszakísérjen a kórterembe. Elindultunk szépen lassan sétálva. Még ekkor sem éreztem semmi különöset...kicsit talán labilisabb voltam mint amúgy, bár akkoriban úgy általánosan nem voltam túl stabil közlekedés szempontból. Az ágyhoz érve rögtön elterültem mint az Alföld...és amint párnát ért a fejem szinte már aludtam is. Próbálkoztam beszéddel, de utólag tudtam meg, hogy kb. 3 szót mondtam és közben elaludtam. A mondat végét sosem tudta meg a hallgatóságom. Éjszaka felkeltem, fogalmam sincs mikor. Viszont úgy éreztem mint ha legalább két elefánt ülne rajtam és nyomna bele az ágyba. Pár másodperc elteltével már ismét aludtam. Ez még 2-3 alkalommal megtörtént reggelig. Még reggel is olyan voltam mint akinek jártányi ereje sincs, de már csak egy elefánt ült rajtam. Kicsit megdolgozott a Nubain....na...

Azért érdekelt, hogy mi okozhatta ez a legatyásodást. Így megkérdeztem a dokikat a reggeli vizitnél. Azt mondták, hogy a Nubaint az én esetemben izomba kellett adni, de lehetséges hogy a kis piszok utat talált egy hajszálérbe...és bekerült a véráramba...így kicsit felerősödött a hatása. De mivel pár óra elteltével már olyan fitt voltam mint soha....ezért nem is aggódtam tovább miatta.

A harmadik cserére szintén 5 napot kellett várnom. Azt már előző nap megmondta a doki, hogy ha szépen gyógyult a seb, akkor másnap zárni fogja, nem pedig csere lesz és megcsinálja itt a kötözőben. A beavatkozás napján, a reggeli vizitnél már nem volt olyan biztos ebben, azt mondta majd meglátjuk hogy kötöző vagy műtő. A délutáni vizitnél pedig már tutira ment: műtőben lesz az akció. Nagy kő esett le a szívemről. A csere még oké a kötözőben, de egy 'varrótanfolyamot' inkább a műtőben élek át...köszönöm szépen. Annyira kis jelentéktelen dolog volt ez, hogy még aneszteziológus sem jött hozzám aznap. A szokásos öt óra körüli időpontban jött a műtőssegéd, irány a műtő. Begurulunk, sehol senki. Mivel vasárnap volt amikor nincsenek 'tervezett' műtétek csak sürgősek...ezért nem volt bent senki. Úgy kellett összetelefonálni az aneszteziológusokat - dokit, asszisztenst - hogy gyertek má' mert műtét lesz. Én meg fagyhattam 20 percig egyedül a műtőben.

Szerencsésen lezajlott a beavatkozás...de az örömöm korai volt, ugyanis a milliós táskától nem szabadultam meg. A hasfali varrat rendben volt, ezért zárták a 'külső' varratot is...de még a felszínre is került némi szivacs és kapott pár napot még a gép velem, hogy tutira menjenek a gyógyulást illetően.

Déjà vu némi extrával

Ahogy az előző posztban írtam a hétfőn délutánom szinte teljesen lemásolta a szombatit. Egy apróbb...illetve egy nagyobb különbséggel. Az apróbb különbség az volt hogy más altatóorvos látogatott meg délután illetve 'kezelt' a műtét alatt. Viszont végül neki is köze lett a nagyobb különbséghez is.

Mivel nem vehettem magamhoz táplálékot illetve italt, ezért természetes hogy kaptam infúziót. Olyan fél három magasságában kezdődött a branül és az én karomnak az egyesítése. Eddig még nem írtam róla, de pár nap kórházi tartózkodás után - ha a nővérek vámpírok lettek volna...én lettem volna ellenük a fokhagyma. Amikor bekerültem a kórházba, rögtön vettek három kémcsőnyi vért. Ezzel nem is volt probléma, mint korábban sosem vérvétel esetén. Az egy dolog, hogy kissé nehéz megtalálni a vénámat (irodista alkarom van...) de ha nem is sikerült rögtön, másodjára mindig összejött. Most viszont az első műtét után amikor vért akartak venni, az istennek sem sikerült. Ha találtak vénát...akkor sem akart megindulni a vér. Feltételezem ennek köze van ahhoz, hogy napokig nem ettem és ittam, csak infúziót kaptam...

Ez rendesen frusztrálta a nővéreket/ápolókat. Majdnem sorsot húztak hogy ki jöjjön hozzám vért venni. Volt olyan eset, hogy kilenc alkalommal próbálkozott egyetlen ápoló. Többször küldtek be újabb és újabb próbálkozót. Úgy nézett ki a karom illetve kézfejem mint egy szita. Arról nem beszélve hogy a szúrások helye pikk-pakk bezöldült...így hamarosan akár a 'The Walking Dead'-ben is szerepet kaphattam volna.

Vigyázz Hollywood...jövök...

A bal karom hasonlóan gyalázatos állapotban volt. A probléma ott kezdődött, hogy a hétfői branül leragasztása nem sikerült túl jól, ráadásul pont a csuklóm és a kézfejem találkozásánál sikerült vénát találni, ami eléggé megnehezítette a kézfejem használatát. Plusz feszített is rendesen. A sok mozgás hatására kicsit elengedett a tapasz. A műtét előtt még szóltam az egyik ápolónak, hogy valamit kezdeni kellene vele...mondta, hogy majd jön nemsokára. Aztán eltűnt és nem láttam jó fél óráig csak amikor bejött egy szobatársamhoz vérnyomást mérni. Szóltam neki ismét mert a branül és a ragtapaszok már salátaként lógtak belőlem. Oké-oké jön már. Majd ismét eltűnt. Fél perc múlva nyílt az ajtó...óóó de gyors volt és nem felejtette el. Gondoltam én...

A műtőssegéd volt. Értem jött. 5 másodperccel utána érkezett az ápoló...majd látva hogy én már fél lábbal a műtőben vagyok, közölte hogy majd ott megigazítják. Így már robogtunk is a hetes műtő felé, amit már lassan második - azaz inkább harmadik - otthonomnak nevezhettem. A második otthonomnak inkább kinevezem a hetes kórtermet. Fura hogy a hetes szám ennyire rámtelepült....nem?! Az előkészítőn ismét csak átsuhantunk, pedig szóltam a branül miatt....de megint az a válasz jött, hogy majd bent...majd bent...

Odabent is elmondtam a branülös problémát, kiegészítve azzal, hogy eléggé instabilnak érzem az egészet. Az aneszteziológus asszisztens megnézte, majd a doki is..és arra jutottak, hogy leragasztják pár tapasszal és jó lesz az még. Ez meg is történt. Intéztük a többi dolgot, jobb karra vérnyomásmérő, majd kar a fenék alá...kikötözés, sapka a fejre, bal karba jóféle altató...stb. Az altatódoki felém hajolt a maszkkal...'csak oxigén jön belőle...lélegezzen nyugodtan'. Oké. Olyan 1 perc elteltével is csak pislogtam mint hal a szatyorban. Hmm, ez fura...ilyenkor már aludni szoktam. A doki is kérdi: 'Nem álmos?' 'Ööö, nagyon sajnálom de nem' - válaszoltam. Na, akkor várunk tovább. Lehet immunis lettem az altatóra? Újabb 1 perc elteltével ugyanez a párbeszéd játszódott le. Majd újra meg újra..

Kb. az ötödik forduló után lett nekik gyanús, hogy itt valami nincs rendjén. Ááá, megvan...nem jó helyre megy az altató. Kinéztem balra a kérdéses alkaromra, ekkor már kb. duplájára volt dagadva az egész kézfejem a csuklóm felett olyan 5 centivel bezárólag. A bőröm alá...vagy isten tudja hova ment az altató....nem a vénába. Ezután kezdődött a 'keressünk vénát az úriemberen' című játék. A játék tetőpontján három nő szúrkált egyszerre mindkét karomon. Úgy nézhettünk ki mint egy zenekar amiben három zenész próbál meg egyszerre hatkezest játszani egy gitáron. Vagy inkább nagybőgőn...a méretemből adódóan. A főnyereményt végül az altatódoki vitte el. Igaz, majdnem lejárt a műsoridő....de érzésem szerint olyan 20 perc elég volt számára. A díjat azóta sem adtam át neki...ez nagyon bánt.

Miután sikerült álomba szenderülnöm a következő már emlékem az volt, hogy a kórteremben fekszem a kézfejemen valami hideg, nehéz dologgal. Kaptam rá egy szép jegespalackot ami egész éjjel rajta volt. Reggel olyan volt a kezem mint egy Calippo jégkrém. Napokig csak nehezen tudtam mozgatni a csuklómat/kézfejemet...és egy területen teljesen érzéketlen volt a bőröm. A mozgás már sokat javult, de az érzéketlenség (igaz, csökkent üzemmódban) a mai napig tart.

Másfél nap nyugalom

Alig vártam a vasárnap reggelt. Próbáltam örülni a hírnek, hogy felkelhetek és mehetek wc-re. Sanyi bácsi a lelki támaszom már augusztus 9.-én elhagyta a kórházat...így egyedül kellett a szellemiségét továbbra is képviselni a kórteremben.Ekkor már az egyik nővér elnevezett szobaparancsnoknak, ugyanis én voltam a legrégebbi bútordarab a szobában. Ezt a címet szívesen átadtam volna másnak. 

Annak is örülhettem, hogy ehetek, ihatok...ezen a téren ott folytattam ahol abbahagytam a második műtét előtt. Tehát a fájdalomba került némi öröm is. A kórház (és Sanyi bácsi) megtanít türelmesnek lenni. Minden eljön majd szépen a maga idejében. Itt nem kell sietni (nem is tudsz), kivéve akkor ha épp rád 'várnak' a nővérek vagy dokik. Valahol mélyen megértem, hogy ők másképp állnak a beteg emberekhez mint az átlag...megszokták a fájdalmat, a szenvedő embereket. Számomra kicsit meglepő módon a fiatal nővérek/ápolók empatikusabbak voltak mint a középkorúak vagy az idősebbek. Türelmesebben és kedvesebben beszéltek a betegekkel az esetek 95%-ában. Persze nekik is akadt rosszabb napjuk, de pl. kiabálni sosem kiabáltak egy beteggel sem. Vagy nem szidták le. Főleg nem olyan dologért amiről nem tehet.

Az idősebb generáció más tészta volt. Náluk volt nagyon rendes és halál bunkó is. Na meg persze a köztük lévő spektrumról szinte bármi. Akadt olyan is aki a műszak kezdetén viccelődött meg mosolygott, a műszak végére meg leeresztett mint a vásári lufi. Aztán másnap ez megtörtént pepitában is ugyanezzel a személlyel.

Szintén meglepő volt az a tény, hogy az osztályon dolgozó 4 férfi ápoló volt a legrendesebb. Ők konstans hozták a színvonalat. Ha valamelyik kicsit zordabb volt mint az átlag, akkor zord volt mindig. Aki meg mosolygós, vicces..az olyan volt végig. De az tuti, hogy tőlük hallottam a legkevesebb panaszkodást, morgást vagy elégedetlenkedést hogy mennyi melójuk van. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi okozhatja ezt. A fiatalság-tapasztalt ellentétet is valamint a férfi-nő ellentétet is. A második talán könnyebben magyarázható, hiszen a két nem alapvetően hasonló beállítottságú mint a kórházban az ápolók. A nőket hamarabb elragadják és befolyásolják az érzéseik, míg a férfiak (a többség) kontrollálják azokat - legalábis addig amíg 'színpadon' vannak.  Hogy hosszú távon melyik jó azt mindenki döntse el maga. Erről eszembe jutott egyik kedvenc amerikai humoristám - Richard Pryor - egyik poénja. A szakításról volt szó. 'Miért van az, hogy amikor szakításra kerül a sor, a nők ordibálnak egy sort....aztán tovább is állnak és még szebbek, kívánatosabbak lesznek amint vége....a férfiak meg egy idő után végül összetörnek....vakon mászkálnak a városban és elüti őket egy busz.'

Értem én, hogy megszokták a beteg, nehezen mozgó embereket...de talán pont ezért kellene kicsit jobban figyelni rájuk. Egyszer amikor engem is kissé felidegelt az egyik nővér azzal, hogy siettetett...elmondtam neki, hogy higyje el...ha tudnék, mennék gyorsabban. Vagy a mellettem fekvő 78 éves bácsi nem azért nem eszik mert úri kedve ezt tartja, hanem szerencsétlen örül annak is, hogy feküdni tud. És pont az ő ágya mellett említette meg az egyik nővér, hogy jó lenne ha a felesége bejönne etetni a bácsit amikor kaja idő van, mert neki nincs ingerenciája erre. Egy picit itt is felment bennem a pumpa. Egy 78 éves bácsihoz általában egy 70-78éves néni tartozik feleségként, akik azért nem arról híresek hogy malomköveket pakolnak hobbiból vagy 50kg krumplit cipelnek haza gyalog. Mégis, elvárják tőle...hogy ültesse fel a bácsit (a mozgatható ágytámlával együtt) és etesse meg. Úgy, hogy a bácsi ülve...vagyis félfekvő helyzetben (kb.45 fokig emelhető az ágy támlája) már borul ki az ágyból mert annyira nem bírja magát tartani. Az első etetésnél 2 férfi ápoló emelte fel az ágytámlát+bácsit ebbe a helyzetbe....és ezt várják a nénitől...egyedül...

Tehát van itt gond. És én még a magam 36 évével bőven a fiatalabbak közé tartoztam, akivel szerencsére az idő 90%-ában kevesebb 'gondjuk' volt a nővéreknek. Néha úgy tűnt nekem, hogy a betegek azért vannak, hogy nekik minél kevesebb dolguk legyen. Ezért is szerették és engedték ha a rokonok/látogatók minél többet bent voltak a betegnél...mert így nekik nem volt annyi dolguk velük.

A vasárnapi kötözés rendben ment, igaz kb. este hatkor ért rá egy doki...de sebaj a lényeg hogy megvan. A hétfői nap is eseménytelenül telt egészen délutánig. Ismét irány a kötöző és megismétlődött a szombati történet. Annyi hiányzott, hogy hétfőn nem volt szó arról hogy hazamegyek. Ismét kiszakadt a hasfal, ismét nem iszok nem eszek....este műtét.

Már kezdtem megszokni. De azért ijesztő volt, hogy most mi lesz? Két naponta műtét lesz életem végéig? Vagy több ágynyugalmat kell beiktatni? Ennek sosem lesz vége...

Ezekkel a gondolatokkal készültem szűk két héten belül a harmadik műtétemre...

A második menet

Készülhettem tehát a szombat esti műtétre. Eléggé megrogytam ezen hír hallatán. Képzeljétek csak el: csoszogok a doki után nagy örömmel a kötőzőbe...még pár perc kötözés és mehetek haza, kész a záró is minden készen áll az indulásra. Aki valaha volt kórházban tudja, hogy a zárók nem röpködnek olyan gyorsan és könnyedén, így különösen örültem, hogy arra sem kell várni és tényleg távozhatok. A sors itt köpött bele a levesembe, amikor a doki közölte, hogy bizony este műtét és maradok ahol vagyok.

Nem volt mit tenni, visszadöcögtem a kórterembe és hívtam a szülőket, hogy ne siessenek annyira a kórházba mert nem lesz hazamenetel. Nehezen telt a műtétig hátralévő idő. Végig az járt a fejemben, hogy miért pont én? És miért pont most? Úgy éreztem magam mint akin átment egy tank. Ekkor már volt némi fogalmam mi vár majd rám a műtét után, így teljesen másképp álltam a dologhoz mint az első műtét előtt. Ha emlékeztek, azt a műtétet 'vártam' mert tudtam hogy megszabadítanak a nyomorúságtól. Most viszont mivel nem éreztem rosszabbul magam mint eddig és nem is volt nagyobb fájdalmam mint eddig..így mindenféle rosszat vizionáltam a műtét utánra. Ráadásul mivel ismét késő délutánra maradt a dolog....így megint az éjszakát kellett friss műtéttel a hátam mögött eltölteni. Plusz ugye ott lebegett a fejem fölött az ismét előkerülő vibráló/ugráló ábrák képe..és az előről kezdődő felkelési tilalom, akár a katéter...és stb. lehetősége is.

Elmélkedésemet az aneszteziológus érkezése szakította meg. Kedves, szőke hölgy volt....de akkor lehetett volna bárki, rossz körülmények közt találkoztunk. Szokásos duma, illetve majd az elköszönés: 'odabent találkozunk'...

Majdnem pontosan lemásoltuk innentől kezdve az első műtét koreográfiáját, már ami az azt megelőző dolgokat illeti. A műtőskocsi zörgő közeledése, ugyanaz a műtőssegéd jött aki 10 nappal korábban is vitt...ugyanúgy viccelődött....ugyanúgy suhantak felettem a lámpák. Megkérdezte a srác: 'Te bérletet vettél? 'Remélem nem...' - válaszoltam.

Megérkeztünk az előkészítőbe, most még annyi dolgunk sem volt mint az előző alkalommal. Így kb. csak átutaztunk rajta. Ezután már semmi érdekes vagy különleges esemény nem történt. Most valami más koktélt kaphattam mert emlékeztem arra ahogy tol vissza a műtőssegéd a kórterembe és ahogy begördülök a helyemre. Gyorsan megnéztem, hogy milyen látható változások történtek a hasam környékén. Első és egyben a legjobb hír: eltűnt a csövem! Legalább egy szatyorral kevesebb. A második jó hír: nincs katéter. Ez utóbbi egyben aggodalommal is eltöltött, hiszen képtelen vagyok 'kacsába' intézni a dolgot. Ha pedig úgy nem megy és felkelni sem szabad, akkor egy megoldás marad csak...visszatér a k-betűs cső. Az egyik ápolótól megtudtam, hogy reggel felkelhetek. Na, akkor csak az éjszakát kell valahogy átvészelni. Mivel nem ittam jó 7 órája vizet és a műtét után is csak 2órával ihattam 1-2 apró kortyot, így nem volt nagy gond reggelig kibírni. 

Eléggé vegyes érzéseim voltak. Egyrészt örültem, hogy az ágynyugalom nem tart sokáig, nincs katéter és kikerült a cső a hasamból. Másrészt viszont a fájdalom erőteljesebb lett mint volt, ami érthető hiszen alaposan megpiszkáltak ismét, ráadásul ezzel ugye meghosszabbodott és bizonytalanná vált a kórházi tartózkodásom ideje is. Kellett neki pár nap mire kicsit megváltozott a véleményem. Ha szombaton hazamegyek és otthon üt be a dolog? Akkor sokkal rosszabbul jártam volna. Ügyelet? Vagy mentő rögtön? Talán jobb is hogy a kórházban kiderült. Sok hasonló szituáció van az életben, amikor először átkozódunk,mérgelődünk vagy épp szomorkodunk mert valami megtörtént aztán később derül ki, hogy igazából jól történt hogy így történt. 

Változás változás hátán

Kórházban lenni nagyon más mint otthon. Na, most feltaláltam a spanyol viaszt. Ezzel mindenki tisztában van. Ha pedig a mozgásában is korlátozott az ember akkor még inkább beszűkül a tér és idő. Bár amikor minden kis mozdulat fáj, akkor nincs is sok kedvünk futkározni és nem annyira rossz hogy ágyban kell maradni.

Alapvetően nem gondoltam, hogy a hasizomra ilyen sokszor van szükségünk egy nap folyamán. Az rendben van hogy felkelésnél vagy felülésnél kell....de sok más alkalommal is. Még akár fejmozgatásnál is. Nem értek hozzá, lehet csak hatással van rá...és nem közvetlen az mozog...de nekem a műtét után fájt a seb meg a hasizom akkor is ha oldalra fordítottam a fejem. Arról ne is beszéljünk ha picit odébb csúsztattam a lábam vagy nyúltam valamiért a kisasztalon. Nem szeretném részletezni, de azért emlegetem ennyit a hasizmot, mert az én műtétem esetében egészen a hasüregig kellett ásni, ahhoz pedig át kell vágni a hasizmon is. Nálam pedig különösen sokat kellett ásni és nem a hasizmom miatt. :) 

Aki ismer tudja, hogy nem vagyok kis ember. A kórházba kerülés napján 184 centi és 108kg voltam. Szerencsére a magasságom nem változott viszont a súlyom igen. Amikor hazatérhettem 91kg voltam, most pedig 87. Egy kis számolással kideríthető hogy a súlyom majd' egyötödét elvesztettem a történet kezdete óta. Ez szép és jó lenne ha mondjuk úgy 1 év alatt következik be, talán még akkor is gyors lett volna, de 2 és fél hónap alatt egyenesen atomvillanással egyenlő. Amennyi pozitív hatása van a fogyásnak, a hirtelen, gyors fogyásnak legalább annyi negatív is. Az én esetemben pedig az is nehezítette a dolgot, hogy vagy egyáltalán nem ettem vagy pedig totál másképp és más mennyiséget mint korábban. És a legfontosabb változás, hogy volt egy szép varrás is a vastagbelemen.

Ezek tudatában különösen oda kellett figyelni az étkezésre. Három napig még vizet sem ihattam, azt hiszem ezt írtam már. Utána kaptam 2dl-t egy napra majd fél litert másnap. A harmadik 'ivós' napomon már 2liter volt a napi vedelés és kaptam háztartási kekszet is. Reggelire és vacsorára, ebédre pedig 'húslevet' ...igen... nem elírás...nem húslevest. A keksszel való csatáimról már írtam. Régen sem volt a kedvencem, ezután sem lesz. A következő napon már ebédre kaptam krumplipürét is! Feltételezem, hogy valami porból készült dolog lehetett, de számomra ott és akkor nem létezett finomabb étel. Közel álltam a síráshoz, komolyan mondom.

Örömmel lapátoltam be - A kép illusztráció, nem a kórházi kosztot ábrázolja

Mondanom sem kell, a kórházi koszt nem a Michelin-csillagos szakácsok terméke. Ráadásul nekem különösen fűszermentesen és sómentesen kellett étkeznem a műtét jellege miatt. Annyira hozzászoktam a sótlan ételekhez, hogy amikor először ettem trappista sajtot hosszú idő után...nem tudtam megenni egy falatnál többet mert eszméletlen sósnak éreztem. Még egy érdekes vonulata volt az ízlelésem átmeneti megváltozásának, mégpedig az hogy a tejtermékeket különösen keserűnek éreztem és a májkrémet is. Mivel ezeket a kajákat már 2-3 héttel a műtét után ehettem, ezért kicsit betoaletteltem hogy mi lesz ha ez így marad most már örökre? A kefírt és kaukázusi kefírt különösen kedvelem, ezért nagyon fájt volna a szívem értük. Szerencsére most már visszatértek az ízlelőbimbók a normál állapotukba.

A kaja amúgy roppant változatos volt. Reggelire sonka (pulyka vagy sertés), párizsi váltakozott két szelet kenyér kíséretében. Az ebéd is kimerült kb. 5féle ételben amik szintén gyakori váltásban követték egymást. Egyik szobatársam (Elek bácsi) szerint, ha a betegségbe nem döglik bele az ember...akkor beledöglik a kórházi kajába. Szerencsétlen Elek bácsinak semmi problémája nem volt az emésztőrendszerével, teljesen más dolog miatt kezelték,mégis 3 napig kekszet etettek vele. Miért pont ő maradna ki ha a többi szenved? Nem csoda hogy elégedetlen volt az étkezéssel. Reggelente ugye kardinális kérdés hangzik el a nővérek szájából: 'Volt-e széklet?' Elek bácsi válasza: 'Mitől lett volna??? A keksztől?' A nővérek pedig mindig ezzel csitították le: 'Elek bácsi...csak egy 'igen' vagy egy 'nem' elég lesz.'

Kicsit visszakanyarodnék még a tétlenséghez. A térbeli mozgás mellett az idő is lelassul. Volt olyan nap, hogy délelőtt negyed tízkor azt hittem már lassan dél van. Szinte vánszorgott az idő, főleg az első pár napban. Ugyanakkor ez a tény különösebb reakciót nem váltott ki belőlem, hiszen 'leszedáltam' magam érzelmileg egy hétre legalább. Plusz úgy voltam vele...úgy sincs semmi dolgom, nincs hova mennem, fekszem az ágyban...mit tehetnék mást? A legrosszabb rész az volt, hogy mindig mindenben másra vagy utalva. Tényleg eleinte kb. 2-3 dolog kivételével semmire nem voltam képes. Ez pedig egy elég nyomorék állapot. Később is amikor már kicsit jobban ment a mozgás, akkor is mindig figyelmeztetni kellett magam, hogy csak lassan és óvatosan. A saját hibámon tanultam meg milyen az ha kicsit is gyorsan vagy nem megfelelő körültekintéssel próbálok meg valamit. Például egyszer - augusztus lévén - volt vagy 35 fok és kicsit ki szerettem volna takarózni, ezért megfogtam a takarót és szépen lendületből elhajítottam a lábfejem irányába. A gond azzal volt hogy hozzáfogtam a hasamból érkező csövet is. Csak egy rántást éreztem, fájdalmat nem szerencsére...de utána kétszer is megnéztem mit fogok éppen meg.

A sétánál ugyanez volt a helyzet. A fájdalom és a különböző szerkenytűk szépen limitálják a sebességet és a távot is. Vicces érzés amikor a szüleimre rá kellett szólni hogy lassítsanak mert lemaradok mindig. Ja és csak a kórházi folyosón sétáltunk. A folyosó végén volt a hűtő, a mi kórtermünk kb. a folyosó közepén volt. Ez a táv olyan 30 méter lehetett. Nekem első körben bőven elég volt elcsoszogni a hűtőig, majd kivenni a kis dugi kajámat és visszacsattogni a helyemre. Úgy pihegtem az ágyon mint ha a maratont futottam volna le. Amikor pár hete voltam bent az osztályon megint (csak látogatóban), nem győztem nevetgélni hogy ilyen kis távolság mekkora gondot okozott még nem sokkal korábban.

Kis túlzással mindent újra kellett tanulni. Legalábbis ami a mozgás részét illeti. Leülni, felkelni, felülni, ajtót nyitni...mindent. És ha változott a helyszín (pl. amikor hazajöhettem) akkor itthon mindent előről kellett kezdeni. A saját ágyamra amikor először lefeküdtem nem gondoltam át, hogy arról balra szállok le, nem pedig jobbra mint ahogy a kórházi ágyról megtanultam. Ez banális dolognak hangzik de ekkora műtét után nagyon is komoly. Tehát ott feküdtem a hátamon a saját ágyamban mint egy büdösbogár és képtelen voltam felkelni. Egyszerűen mivel nem a berögzült mozdulatsor volt, a megszokott oldalon...már nem tudtam mit kezdeni magammal. Olyan tíz percnyi káromkodás és lelki örlődés után rávettem magam hogy megpróbáljam. Végül sikerrel jártam, de utána legalább 2 napig nem mertem még abba az irányba újra lefeküdni. 

Egy újabb dolog amit a kórházban megszokik az ember, hogy vízszintes a padló. Lehet most furán néztek hogy mit akarok ezzel. Amikor először sétáltam kint hosszú idő után majdnem orra buktam az első kisebb egyenletlenségnél. Teljesen elszoktam attól, hogy 1-2mm-nél nagyobb szintkülönbség is előfordulhat a talpam alatt. Egy kicsit talán előrefutottam a történetben - mivel már hazatérésről és utáni állapotokról is írtam - de igazából még csak a második műtét előszobájában járunk kronológiailag. De ami késik nem múlik...