A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni.
Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.
Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.
Első körben újra meg kellett szoknom/tanulnom, hogy mi merre van a házban. Otthon voltam, ismerős helyen...de kicsit mégis idegenként. Eleinte többször nekiütköztem egy-egy ajtónak vagy bútornak. Persze ez betudható annak is, hogy a mozgáskoordinációm nem volt épp a csúcson. Valamint a kórházban jóval kevesebb 'akadály' akadt az utamba mint itthon. A másik fő ellenségem a lépcső volt. Igaz, csak két lépcső van a ház bejáratánál illetve kettő a terasznál de számomra egy ideig komoly attrakció volt megmászni azokat. A kórházban csak asztalsimaságú terepen sétálgattam így érhető hogy minden 3mm-nél nagyobb szintkülönbség a meglepetés erejével hatott rám. Amíg nem futotta az erőmből többre pár száz méter sétánál, addig nem merészkedtem ki az udvaron kivülre. Elég viccesen nézett ki amikor ketrecbe zárt oroszlánként róttam a köröket a kocsibejáró területén...ami kb. 7x5méter területű.
Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, még akkor sem ha csak az ágyban feküdtem. Mivel a hálószobában nincs kisasztal az ágy mellett...gyorsan ki kellett találni valami megoldást, mert az első hetekben kétszer meg kellett gondolni hogy felkeljek-e valamint meg kellett tervezni - ha már talpon vagyok - hogy mit is kell elintéznem. Sokszor mormoltam átkokat amikor már épp sikerült visszahelyeznem magam az ágy nyugtató ölébe...és bevillant, hogy pl. basszus....innivalót nem hoztam vagy a telefonom az asztalon maradt. Mindezek a dolgok megtanítottak arra, hogy 1. milyen fontos ilyenkor a tervezés, 2. türelem....türelem...türelem, 3. ha nyugisan és lassabban csinálok valamit akkor hamarabb/effektívebben érek célt. Végül a forgószékemet gurítottam az ágy mellé alkalmi kisasztalnak. A forgó tulajdonságát különösen hasznosnak találtam.
Augusztus vége-szeptember elején jártunk. Ilyenkor még ugye rengeteget süt a nap és jó idő van. A harminc napos kórházi bezártságnak köszönhetően én ekkor még erősen denevér üzemmódban léteztem. Csak kora reggel, illetve sötétedéskor voltam képes kint tartózkodni. Kétszer próbáltam meg délben illetve kora délután sétálni...de tíz vakon megtett lépés után inkább visszatértem a házba...mielőtt bérletet váltanék a traumatológiára is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése