A nehéz pillanatok

Többen kérdezték már tőlem, hogy volt-e olyan pillanat a kórházban töltött harminc nap alatt...vagy akár utána is amikor úgy éreztem, hogy elég....ez már tényleg sok. Illetve azt, hogy egyáltalán miként éltem meg az egészet lelkileg.

Ha most hirtelen csak egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor az mindenképp az augusztus 10.-i újabb műtét híre lenne. Ez volt az az ominózus eset amikor kb. két percre voltam a hazatéréstől...aztán mégis maradás és műtét lett a vége. Akkor egy kicsit elvesztettem a hitem és a kedvem...meg úgy mindent.  De ha egy kicsit gondolkozom...akkor viszont a szombatot követő hétfőt mondanám. Amikor két napon belül másodjára is a műtőasztalra kerültem. Ráadásul ugyanazzal a hibával. (Kiszakadt a hasizom varratja).

A hír bejelentésétől a műtétig eltelt 5-6 órában eléggé magam alatt voltam. Úgy éreztem sosem fogok meggyógyulni...mi lesz ha 2-3 naponta kiszakad a hasizom? Itt maradok örökre. Illetve hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Talán közhelynek hangzik, de akkor ott bármit odaadtam volna vagy bármit megígértem volna...csak azért hogy megússzam ezt. Tényleg nem láttam az alagút végét. 

Aztán a harmadik műtét után két-három napig szintén nagyon feszült voltam. Folyamatosan attól tartottam, hogy ismét szakadás lesz a vége. De ez nem volt már annyira vészes. Most, decemberben visszagondolva a történtekre, sokszor én magam sem értem hogy bírtam ki akkoriban. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sokkal ellenállóbb voltam bent. Furán hangzik, de ezerszer jobban tűrtem a fájdalmat. Lehet tényleg igaz, hogy ha valami nagyon fáj...akkor a kisebb dolgokat nem érezzük annyira. Nekem volt elég bajom a hasfalammal és a vágással....nem volt ingerenciám más fájdalmakra is koncentrálni. Van is valami vicces történet vagy pont vicc, amikor valaki panaszkodik, hogy mennyire fáj a feje. Mire azt tanácsolják neki, hogy sózzon rá egy jó nagyot kalapáccsal a hüvelykujjára...rögtön nem fogja érezni a fejét. Nos, valami hasonló történhetett velem is. 

Egy korábbi posztban tettem fel pár képet a szitává szúrkált karjaimról. Ugye volt olyan ápoló aki kilencszer próbált egymás után vért venni...de sikertelenül. Amikor a belgyógyászati kontrollok során vért vettek tőlem szeptemberben és novemberben, majdnem sivítottam mint a kismalac amikor csak 1-2 szúrást kellett túlélnem. Odabent meg sem rezdültem, szúrkáljanak csak. 

Azt hiszem a fenti két mélypontot leszámítva egészen jól viseltem lelkileg az egész hercehurcát. Azokban az esetekben ingott meg kissé az érzéketlenség amikor kollégákkal/ismerősökkel/barátokkal beszéltem vagy irogattam. Amikor meglátod milyen szánakozva néznek rád a rottyant állapotod miatt...akkor tudatosul benned hogy mennyire rozzantul is festhetsz és mennyire szar a helyzet. A kórházi tartózkodás eleve megterhelő tud lenni, főleg ha napokig nem eszel (néha nem is iszol...mert nem lehet) és jelentős súlyvesztésen is átesik valaki. Ilyenkor az állapotromlás nagyon szembetűnő tud lenni. Főleg mivel én nem látom magam kivülről az ágyban fekve (még szerencse....elég volt a tükörben szembesülni magammal naponta pár alkalommal a fürdőben...) így nekem teljesen más kép alakult ki az állapotomat illetően. 

Nővérem nem látott július közepétől egészen kb. szeptember végéig. Na jó, egyszer beszéltünk videóhíváson keresztül, de ennyi volt összesen. Amikor eljöttek olyan szeptember 20.-a körül, akkor már 3 hete itthon voltam. És véleményem szerint klasszisokkal jobb állapotban mint amikor augusztus 29.-én hazajöttem. Ehhez képest a nővérem azzal nyitott, hogy de borzasztóan nézek ki...és mennyire lassan mozgok, plusz fáradtan is. Mit szólt volna ha 3-4 héttel korábban lát? :D 

Amikor már itthon voltam, eleinte az okozott frusztrációt, hogy fog-e szakadni valami, fog-e köpködni a seb...a kötéscserék tömkelege...stb. stb. Ahogy teltek a napok, ezeknek a dolgoknak a száma  szép lassan csökkent. Talán itthon még inkább türelmesnek kellett lennem. Hiszen az, hogy hazaengedtek, még nem jelenti azt hogy meg is gyógyultam. Tetemes része ekkor következett csak..főleg ami az időtartamot illeti. Most, december végén járunk lassan...és még mindig van hova javulnom. Szerencsére az itthon töltött idő alatt már nem volt igazán mélypont. A társaság hiányzott kissé pár hét után. Ugyanakkor az is óriási zajnak hatott ha kettőnél több ember volt körülöttem...annyira megszoktam a nyugit, a csendet. De fokozatosan, nyugisan ehhez is szoktatni tudtam magam. 

Mennyire változtatott meg az elmúlt kb. 4-4.5 hónap? Jó kérdés. A kórházban úgy gondoltam, hogy alapvetően felforgatta az életemet és 180 fokos fordulattal fogok távozni...már ami a világnézetem, személyiségem, stb.-t érinti. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az akkori gondolataim illetve fogadalmaknak egy része odaveszett. Ahogy kezdtem magabiztosabb, erősebb lenni...úgy halványultak ezek a dolgok is. Persze nem azt mondom, hogy mindent úgy csinálok és úgy élek mint előtte...de érezhetően más most a perspektíva. Az étkezésre mindenképp figyelek most is, a mennyiségre és a minőségre is. Megszoktam, hogy naponta ötször eszek, kevesebbet. Több gyümölcsöt eszek, illetve zöldséget is. Nem iszok cukros innivalókat, meg szénsavasakat sem. Ezeknek egy része a műtét közvetlen következménye, mármint az első műtét után előírt diétának....és ezek így megmaradtak. A sportolást, testmozgást komolyabb formában még egy ideig hanyagolnom kell, de rengeteget sétálok, naponta többször...egyre tempósabban. Ezt minimum meg szeretném tartani, a rendszeres mozgást. Ma például 3 kört tettem meg, ez valamivel több mint nyolc km és 354 elégetett kcal. A második érték azért vicces, mert ez kb. 5dkg diónak felel meg. A telefonom 7 tojást említ. :D Ennyit dolgoztam le....8 km-rel és másfél óra sétával. Megdöbbentő. Egy weboldal szerint, egy hasonló paraméterekkel rendelkező férfinak 3ezer kcal a napi kalóriaszükséglete. Persze tudom, ezt nem kell mindet 'elégetni' de akkor is mellbevágó hogy mennyire nem jelent semmit a másfél óra sétám. Ha futnék...másfél órát...akkor olyan 900kcal lenne. Na, erre még tuti várni kell. :) Végül is nem az olimpiára készülök, de szeretném legalább tartani a frissen megszerzett súlyomat, ha nem is picit csökkenteni még.

Az is igaz, hogy újabban hajlamos vagyok olyan dolgokat 'elengedni' amikre korábban reagáltam volna vagy felidegesített volna. Kétszer is meggondolom néha mit szólok vissza vagy válaszolok valakinek. Sokkal empatikusabb lettem az emberekkel, főleg az egészségügyi problémákkal rendelkezőkkel szemben. De talán általánosságban is elmondható. Meg tudom érteni ha valakinek más véleménye van, nem akarom mindenképp meggyőzni arról hogy nekem van igazam. Nem is kell meggyőzni. Ez az ő véleménye, ennyi. Nem idegesít már ha dugóban ülök....nem tud felhúzni ha sokat kell várnom valamire...talán tényleg türelmesebb is lettem. Ennek azért örülök.

Ez a poszt nem épp karácsonyi hangulatú, elnézést kérek miatta. Valahogy mégis erről szottyant kedvem írni.

Szabás-varrás 3.

Szeptember 20.-a péntek, itt hagytam abba a történetet.  Kicsivel több mint három héttel a hazatérésem után végre teljesen varratmentesnek érezhettem magam. Talán már említettem, hogy sokszor csak a mobilom által készített fényképek segítségével tudtam követni a kötés/seb állapotát. Nem volt ez másképp a továbbiakban sem, hiszen hiába voltam varratmentes....szivárgás illetve szakadás bármikor előfordulhatott ezután is.

Egy ilyen fénykép nézegetésekor sikerült felfedeznem, hogy a köldökömben mint ha lenne valami fekete. Első körben arra gondoltam, hogy a szőr nőtt vissza...de rögtön el is vetettem ezt a teóriát...mert ennyit nem képes nőni ennyi idő alatt, ráadásul a köldök mélyén elég szokatlan lenne... Jobban felnagyítva a képet vettem észre hogy ami ott kikandikál...az bizony egy varrat vége. Aha, hát jó....akkor ennyit a hosszabb időre megszabadulok a kórháztól témáról. Mivel a korábbi alkalommal elég macerásra sikerült a köldökből kivett varrat utóélete, kicsit tartottam a mostanitól is. Egyetlen ötletem volt, felhívom a sebészt, hátha megint behív soron kivül keddre. Sajnos nem így történt, a pénteket javasolta...és megnyugtatott nem lesz semmi bajom ha pár nappal tovább lesz bennem a varrat.

Másnap reggel ismét fényképes ellenőrzéssel kezdtem a napot. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kiálló cérnák száma felduzzadt kettőre. A fene...hát ezek osztódással szaporodnak? Hiába csináltam újabb képeket...abban a reményben hogy csak a szemem káprázott és valójában egy varrat van...sajnos mindig kettő volt a képen. Mindegy, így is úgy is mennem kell a sebészetre...egy vagy kettő nyissz már oly' mindegy.

Hasonló fejet vágtam én is

Felvirradt a nagy nap, szeptember 27.-e péntek...hátha most sikerül elérnem a nirvána - az én esetemben a teljes varratmentesség - állapotát. Kaja, pia bepakolva...irány a kórház. A szokásos 3 órás várakozás után be is jutottam a rendelőbe. A doki szerint teljesen természetes, hogy egy-egy varrat megbújik...és nem mutatja meg magát csak később. Sőt, igazából nem is kellett volna visszajönnöm mert ugyan nem felszívódó varrat de egy idő után magától kilökődik. Na, én pont az ilyen lökdösődést nem szerettem volna megvárni. Inkább jöjjön ki erőszakkal...mint hónapokkal/évekkel később katapultáljon önszántából. Most már kétszer is megnézte a doki tutira, hogy mindent kivett-e és a biztonság kedvéért megkérte az asszisztenst is, hogy nézze meg inkább kétszer. Mindenki egyetértett, nincs több cérna. Tiszta vagyok. Egy tapaszt kaptam a köldökömre, legyen rajta másnapig...és viszlát. 

Óvatos öröm szállt meg. Még nem hittem el teljesen, hogy valóban kész vagyok...de azért biztosabb voltam benne mint 4-5 órával korábban. Minden egyes varratszedésnél éreztem egy kis megkönnyebbülést, fizikailag és lelkileg is...ez most sem volt másképp. Egy kicsivel könnyebb lett leülni, felkelni, sétálni...úgy általában minden. Persze, ugyanúgy óvatosan kellett még közlekednem és bármit csinálnom...mert a veszély még nem múlt el, csak mérséklődött.

Hétfőig nyugalomban teltek a napok. Szerencsére nem volt semmiféle köpködés, szivárgás, a sebem nyugodtan dolgozott a gyógyuláson. A bekezdés első mondatából sejthető, hogy hétfőn mindez megváltozott. Történt ugyanis, hogy valamelyik fényképes ellenőrző akcióm során felfedeztem egy kis kék valamit a seb alsó része mellett. Ismét kihasználva a nagyítás funkciót sikerült megbizonyosodnom róla, hogy az megint csak egy varrat...ezúttal nem fekete, hanem kék cérnával. Ekkor egy kicsit lement a róló. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...netalán kiabáljak...

Én mindent elhiszek, hogy ezek a mocsok varratok bújkálnak, illetve hogy az én sebem nem egy 3-4 centis kis valami, de az, hogy ennyi alkalommal sem sikerült mindent kiszedni...az már kicsit sok volt nekem. Főleg az mérgesített fel, hogy egy öltés miatt ülhetek megint 3-4 órát pénteken a dokinál. Tényleg úgy éreztem....ennek sosem lesz vége. Majd hirtelen beugrott...megkérdezem unokatesómat, hogy ez tényleg varrat-e vagy valami más kívánkozik ki aminek nem kint lenne a helye? Átküldtem neki a képet hétfő este és vártam mit válaszol majd rá. Gyorsan jött is a rövid, tömör válasz: 'Gyere be, kiveszem.' Le is tárgyaltuk, hogy másnap reggel 8 körül megyek, felhívom ha megérkeztem és elintézzük semmi perc alatt. 

Kedd reggel írtam egy kedves munkatársamnak, hogy mi történt előző este...és ismét a sebészetre tartok. Legnagyobb meglepetésemre azt írta vissza, hogy sajnos épp ő is ott van. Így a varratszedés után még őt is meglátogattam pár perc erejéig. Na...de a varratszedés...

Hívtam unokatesóm, jött is 1 percen belül. Elsétáltunk egy másik rendelőig, felugrottam az ágyra és nézzük. 'Aha, aha..itt van a kis szemétláda'...mondja unokatesóm. Kérdeztem tőle, hogy: 'Ez miféle varrat lehet? Mert a korábbiakkal ellentétben ennek nem kiálló végei vannak, hanem mindkét vége bőr alatt van...' Tipikus orvos válasz érkezett: 'Olyan ami nem szívódik fel...' Jó,hogy ezt kérdeztem. :D 

Szerintem ő sem volt benne biztos miként maradt ez ilyen formában ott. És azt sem tudhatta milyen könnyű lesz kiszedni. Csipeszt elő, majd megkérdezte: 'Fáj?' Erre én: 'Érzem, de nem fáj'. Mire ezt lebeszéltük már mutatta is nekem a kis kék cafatot a csipeszben. Tehát végeztünk is. Semmi vér, semmi fájdalom..így kell ezt. Megköszöntem, váltottunk még pár szót...majd indultam kollégát látogatni.

Szabás-varrás 2.

Ott hagytam abba, hogy ismét pár varrattal szegényebb lettem, valamint legjobb tudomásom szerint a köldökömből is megszabadultam a bújkáló cérnától. Aki már volt orvosnál az tudja, hogy a dokik nem túl kommunikatívak sok esetben. Teszi a dolgát, én meg illedelmes emberként nem kotyogok közbe, nem kérdezek....ne épp azzal zavarjam meg és rontson el valamit. Éppen ezért fordult elő az is, hogy amint végzett...általában már nyílt is az ajtó és jött a következő páciens. Így sem időm, sem lehetőségem nem volt kérdezni mi is történt valójában. Persze nekem is erélyesebben kellene fellépnem, ezt még tanulnom kell. Ezen látogatás alkalmával is annyi instrukciót kaptam, hogy 2-3 naponta cseréljem a kötést, majd következő pénteken jöjjek ismét kontrollra.

Itt egy pár pillanat erejéig meghűlt bennem a vér, mert eddig 'normál' cseréről sem volt szó...nem hogy arról, hogy én magamnak cserélgessem a kötést. A kezdeti sokk után már azon járt az agyam hogy ki fogja nekem ezt elintézni. Egyrészt kire bízzam rá magam, (azt tudtam, hogy magamnak nem szeretném és nem is tudnám fizikailag megcsinálni, max. tükör segítségével....látni pedig végképp nem szerettem volna a sebet) másrészt pedig ha 'hivatásos' kötéscserélőt veszek igénybe, akkor merre induljak? Debrecen? Menjek vissza a sebészetre, hogy szégyenszemre nem vagyok képes otthon cserélni? Vagy próbálkozzak a városi egészségügyi intézménnyel? Ott is van sebészet...

Végül azzal nyugtattam magam, hogy még csak kedd van...bőven ráérek kitalálni úgy csütörtök-péntekig mi legyen. Otthon aztán döntésre jutottam, megpróbálom a hajdúböszörményi sebészetet csütörtökön. Hamar el is jött a nap, délután egyre kaptam időpontot. Időben megérkeztem, legnagyobb meglepetésemre pár perccel egy után be is hívtak, pedig sok helyen a doki bőven a rendelési idő megkezdése után érkezik. Besétáltam a rendelőbe, kicsit fura volt hogy itt nem ismertek és el kellett mesélnem valamennyire a történetet az elejétől. Asztalra fel, az asszisztens leszedte a kötést. Jön a doki, megszólal: 'Ebben még van varrat!!! Kivegyük?' Láttam ahogy felcsillan a szeme. 'Ááá, ne tessék viccelni doktor úr...bízzuk ezt majd az eredeti művészre. Csak egy kötéscserét szeretnék.' A kezdeti lelkesedése azonnal alábbhagyott...el is sétált csalódottan az asztaltól. Az asszisztens pikk-pakk tisztogatott kicsit, feltette az új kötést és viszlát. Annyit még sikerült megtudnom, hogy a félelmetes 'alsó' része a sebnek ahol még problémák illetve varratok voltak, egyáltalán nem volt rossz állapotban.

Elégedetten dőltem hátra, újabb pár napig rendben vagyok. Másnap mégis elkezdett motoszkálni bennem, hogy mikor legyen a következő csere? Ha várok hétfőig...az lehet túl sok, péntek azaz a mai nap az túl közel...hétvégén pedig csak magamra számíthatok. Végül kapitális ötlet jutott eszembe, felhívom a háziorvosom Debrecenben...elvileg ők is csinálnak ilyesmit. Még ha be is kell autózni Debrecenbe, akkor is jobb ha szakember intézi. Egy három perces telefonhívással sikerült megbeszélni, hogy hétfőn délután, rendelés előtt fél órával mehetek is. 

A három nap hamar elszállt, eljött a hétfő. Izgatottan készültem a dokihoz. Leginkább attól tartottam mindig hogy a kötés beleragad a sebbe és akkor ez sosem gyógyul be rendesen. Sosem gondoltam volna, hogy a háziorvosi rendelőben találkozom majd először olyan módszerrel ami ennek megakadályozására lenne hivatott. Sem a debreceni sem a hajdúböszörményi sebészeten nem kaptam hasonlót sem. A háziorvosnál ugyanis, a régi kötés levétele, majd tisztogatás és a doki általi szemrevételezés után az új kötés felrakása előtt kaptam egy fura, hálós anyagot...aminek elég fényes felülete volt és az volt a funkciója, hogy megakadályozza a sebbe történő beleszáradást. A történethez hozzátartozik, hogy lehet itt is csak azért jutott eszükbe mert kb. 5 perc volt legyógyítani a régi kötést...annyira bele volt ragadva. Eddig ilyesmi érdekes módon nem történt. Mindig könnyedén és gyorsan jött le a kötés.

A következő cserét szerdára irányoztuk elő és ebből már sejthető hogy az volt egyben az utolsó is a pénteki  sebészeti kontroll előtt. Minden hasonlóan zajlott akkor is mint ahogy fent írtam, azzal a kiegészítéssel hogy a seb kezdett egyre szebb formát ölteni. Ezt csak hallomásból tudom, megnézni még nem mertem. :)

Örültem, hogy valami javulás azért látható, mert őszintén megmondom eléggé el voltam kenődve...és kevés esélyt adtam neki, hogy minden zökkenőmentesen zajlik majd a kórház utáni gyógyulás folyamán. Izgatottan vártam a pénteket, mert újabb - reményeim szerint az utolsó - varratszedésre készültem. Rosszabb esetben pedig további kötéscserés támadásokra. Ezekre a pénteki kontrollokra két napi hideg élelemmel, kisebb túrafelszereléssel és jó adag türelemmel indultam el. A korábban említett, keddi speciális 'rendelést' kivéve mindig 3-4 órás várakozást jelentett egy-egy sebészeti látogatás. Nem történt ez másképp most sem, kilenc tájékán érkeztünk és fél kettőkor szabadultunk. Na, de a lényeg...felkészültem a varratszedésre és a további várakozás lehetőségére is, eljött az idő...behívtak a rendelőbe. Asztalra fel, nézzük. Nyomkodás, vizslatás...majd a döntés: csipeszt, ollót...szedjük ki! Cakk...cakk...cakk...pár nyissz és meg is voltunk. Egy jóval kisebb és dekoratívabb kötést kaptam már csak. Kb. a harmada volt méretben az eddigi lepedőknek. A doki felsegített az asztalról, majd azzal köszönt el, hogy 3 hónap múlva vagy panasz esetén kontroll. Hurrá! Ezt a mondatot szerettem volna hallani már hetek óta! Hogy ne csak napokra szakadjak el a kórháztól hanem hosszabb időre. De korai volt az örömöm...

Szabás-varrás 1.

Mivel nálam az alap probléma sem volt egyszerű, így természetesnek tűnt (utólag legalábbis) hogy az egész gyógyulási folyamat sem lesz egy fáklyás menet. Szerencsés esetben így nézne ki egy műtét életciklusa: bekerül a főszereplő a kórházba, megtörténik a műtét majd pár nap elteltével hazamegy...ha nincs semmi komplikáció. Ezután újabb néhány nap elteltével (általában a műtét utáni 8-10.-ik napon) varratszedésre kell menni. Ezzel jó esetben a kórházi részt le is tudtuk. Hiszen ha a seb szépen gyógyul akkor onnantól kezdve nincs sok dolgunk...csak vigyázni rá...és várni a gyógyulást.

Én ilyenről csak álmodhattam...a műtét utáni tizedik napomon ugyanis épp a második műtétre készültem...nem varratszedésre. :) Ekkor még nagyon messze voltam attól, hogy bármiféle tippelésbe bocsátkozzak a gyógyulást, illetve a varratszedést illetően. Rábíztam magam az orvosokra és gyerünk. A harmadik műtét (augusztus 12.-e) alkalmával került sor az első varratszedésre. Ezt én utólag tudtam meg, a műtét után. Nekem ebből is annyi epizód jutott amit egy dél-amerikai szappanopera is megirigyelne. Tehát, harmadik műtét utáni reggel...érkezik a vizit...a doki futva közli, hogy ismét varrták a hasfalat...illetve megkaptam a negatív nyomásterápiás eszközt...valamint azt hogy a seb felső részéből eltávolították a varratot. Nem dicsekedni szeretnék...de nekem 24 centis van...már ami a műtéti heget illeti. Ennek kb. a felső 4 centijéből vették ki a varratokat első körben. Kis lépés, de számomra mégis óriásinak tűnt. 

Így éldegéltem egészen a negyedik azaz utolsó műtétig a kórházban. Fent varratmentes, közte jó részen varrat...legalul pedig nyitva. Volt itt minden mint a búcsúban. Aztán végre eljött a nap amikor ismét közelebb kerültem a cérnamentes élethez. Az utolsó fordulóban a felső feléről még kivettek 3-4 öltést, így már majdnem a köldökömig jó voltam. Azt hiszem éppen itt volt az ideje, hiszen ekkor már jócskán túlhordtam az átlaghoz képest....igaz még több mint a fele mindig megvolt. Sőt, az alsó 5-6 centire csak most kaptam varrást.

Nehéz dolog ez. Állandóan figyelni mikor és hol köpköd (én csak így hívtam) a seb. Egy idő után már teljesen paranoiás lettem és minden apró rezdülésre azt hittem folyik valami aminek nem kellene. Naponta többször ellenőriztem a kötést a tükörben vagy mobiltelefonnal fényképezve. Több szelfit csináltam a hasamról ekkor 2-3 hónap alatt mint amennyi kép összesen készült rólam születésem óta. Otthon is mindig készenlétben voltam, ettől tartottam legjobban...mi lesz ha szakad. A szabadulásom napján (csütörtök) a zárójelentésem szerint a következő hét péntekre kaptam randevút kontroll címszó alatt. Ebből már sejtettem, hogy ekkor bizony még szó sem lesz varratszedésről. Igazam is lett. Több mint egy hétig fedve volt a heg, nem piszkálta senki péntekig...nem is mondták hogy kellene kötözgetni vagy bármit. Az első kontroll alkalmával csak egy gyors kötéscsere történt valamint a doki megnézte mi a helyzet úgy általában a lenti területtel. Gyors pacsmagolás valami fertőtlenítő cuccal, kötözés és viszlát. Következő kedden jöjjek ismét...és akkor szedegetünk cérnákat. Hurrá! 

Eljött a keddi nap. Az én dokim péntekenként rendelt...már eleve fura volt, hogy minek rendelt akkor keddre. Megérkeztünk apuval (hiszen ekkor még álmodni sem mertem volna róla hogy vezessek) és mentem a betegfelvételre. Ott közölték,hogy a doktor úr ma nem rendel.. (ezt eddig is tudtam, köszi) de ha gondolom hívjam fel. Így is tettem, pikk-pakk meg is érkezett a doki...és átmentünk vele egy másik részébe az épületnek...ahol szintén rengeteg ember várakozott. Mi átvágtunk a tömegen és a doki bement az egyik rendelőbe, nekem pedig mondta, hogy várjak itt. Mire bezárult az ajtó, már nyílt is újra (gondolom megnézte az orvos, hogy tiszta-e a levegő)..és felhangzott: Dániel, jöjjön be! Hijj, amit én ott kaptam a többi betegtől. 'Még csak most jött' ....' Persze már..biztos protekciós'...'Miért nem várja ki a sorát?' ...stb. Odabent asztalra hopp, kötés le, nyomkodás, nézelődés...majd elő a csipesszel és az ollóval és hajrá! Na...lássuk miből élünk... Cakk....egy apró csípés, egy kint is van. Cakk még egy....és cakk...cakk. Óóó, megy ez kéremszépen. Ugyan nem láttam pontosan mi történik de azt éreztem, hogy a köldököm kimaradt a buliból. Mondtam is a dokinak,hogy nem felejtett el valamit? Mert én úgy láttam otthon mint ha a köldökömben is lenne varrat. Erre a doki: 'Hát ha van...akkor kivesszük!' Nézelődik...csipeget a csipesszel...na itt nem lát semmit. Akkor lehet én voltam vak...ki tudja. Végül csak mondja, hogy jaaaa...tényleg akad itt egy. De jó mélyen van....hosszabb csipeszt ide. Hozott is a nővér olyan hosszút hogy a végét nem láttam.  Cakk...erőteljesebb csípés...kint van. Kötés, tapasz fel...és szevasz. Szabad voltam, kivéve az utolsó pár öltést lent. Legalábbis azt hittem.

A rendelő előtt azért gondoltam meglesem mi a szitu hastájékon. Óóó, vérzik a köldököm! (Ekkor már a köldököm alatt voltam csak bekötve.) Mennék vissza a rendelőbe, de már zárva az ajtó...kint pedig csak gomb van rajta nem pedig kilincs. Ekkor szúrtam ki a szemem sarkából az egyik osztályos dokit...futottam is hozzá, na majd őt megkérdezem. Elvégre itt vészhelyzet van! De megnyugtatott, hogy ez előfordul. Kicsit vérzett, de el fog állni. Hamar megnyugodtam én is, mert ahogy megtörölgettem magam már látszott is, hogy nem vérzik tovább. Éljen...egy gonddal kevesebb. A mosdóban még egy gyors ellenőrzés a tükörben, hogy odalent is minden rendben megy e...szerencsére nem volt semmi gond. Ekkor új feladatot is kaptam, ugyanis 3 naponta cserélni kellett a kötést. Majd...következő pénteken ismét kontroll a sebészeten.

Minden más és mégis ismerős

A hazatérés felemás érzésekkel töltött el. Roppant mód örültem neki hogy végre elhagyhatom a kórházat harminc nap után...ugyanakkor tartottam is tőle hogy hazamegyek. Tudom, furán hangzik ez...de megpróbálom elmagyarázni. 

Eleve a kórházban töltött hosszú idő...elhihetitek még többnek tűnt a nagy semmittevés (gyógyulgatás) közepette. Ennyi idő után még egészségesen is szokatlan első körben az otthoni lét. Nekem viszont egy teljesen új környezetet jelentett most. Majd egy hónapig a kórház volt az 'otthonom', ott tanultam meg felkelni az ágyról a műtétek után, ott sétálgattam, ott volt 'helyismeretem', minden közel volt hozzám (kisasztal tele mindenféle fontos dologgal, mint gyógyszerek, innivaló, zsepi..a wc/zuhanyzó is pár lépésnyire... stb.), ott voltak a nővérek akik a napi rutint biztosították (reggeli ébresztés, gyógyszerek, ágyneműcsere, kaja...)..stb., most pedig egy olyan helyre készültem ahol még nem 'jártam' a lerobbanásom óta.

Valamint ott motoszkált a fejemben az a gondolat is, hogy mi lesz ha otthon történik valami. Ez különösen azóta töltött el aggodalommal mióta sikerült a hasfalamnak szabotálni az első kórház elhagyási kísérletet. A sebészeten fekve könnyen és gyorsan jött a segítség ha nagy gond volt...ha pedig otthon vagyok...ott kissé másabb a helyzet. Elveszítem azt a fajta biztonságot amit a kórház nyújt.

Első körben újra meg kellett szoknom/tanulnom, hogy mi merre van a házban. Otthon voltam, ismerős helyen...de kicsit mégis idegenként. Eleinte többször nekiütköztem egy-egy ajtónak vagy bútornak. Persze ez betudható annak is, hogy a mozgáskoordinációm nem volt épp a csúcson. Valamint a kórházban jóval kevesebb 'akadály' akadt az utamba mint itthon. A másik fő ellenségem a lépcső volt. Igaz, csak két lépcső van a ház bejáratánál illetve kettő a terasznál de számomra egy ideig komoly attrakció volt megmászni azokat. A kórházban csak asztalsimaságú terepen sétálgattam így érhető hogy minden 3mm-nél nagyobb szintkülönbség a meglepetés erejével hatott rám. Amíg nem futotta az erőmből többre pár száz méter sétánál, addig nem merészkedtem ki az udvaron kivülre. Elég viccesen nézett ki amikor ketrecbe zárt oroszlánként róttam a köröket a kocsibejáró területén...ami kb. 7x5méter területű.

Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, még akkor sem ha csak az ágyban feküdtem. Mivel a hálószobában nincs kisasztal az ágy mellett...gyorsan ki kellett találni valami megoldást, mert az első hetekben kétszer meg kellett gondolni hogy felkeljek-e valamint meg kellett tervezni - ha már talpon vagyok - hogy mit is kell elintéznem. Sokszor mormoltam átkokat amikor már épp sikerült visszahelyeznem magam az ágy nyugtató ölébe...és bevillant, hogy pl. basszus....innivalót nem hoztam vagy a telefonom az asztalon maradt. Mindezek a dolgok megtanítottak arra, hogy 1. milyen fontos ilyenkor a tervezés, 2. türelem....türelem...türelem, 3. ha nyugisan és lassabban csinálok valamit akkor hamarabb/effektívebben érek célt. Végül a forgószékemet gurítottam az ágy mellé alkalmi kisasztalnak. A forgó tulajdonságát különösen hasznosnak találtam.

Augusztus vége-szeptember elején jártunk. Ilyenkor még ugye rengeteget süt a nap és jó idő van. A harminc napos kórházi bezártságnak köszönhetően én ekkor még erősen denevér üzemmódban léteztem. Csak kora reggel, illetve sötétedéskor voltam képes kint tartózkodni. Kétszer próbáltam meg délben illetve kora délután sétálni...de tíz vakon megtett lépés után inkább visszatértem a házba...mielőtt bérletet váltanék a traumatológiára is.