Bízz magadban

Több mint három hónapja nem írtam a blogra. Emiatt akadt is némi hiányérzetem...de ami késik az nem múlik ugyebár. Mi is történt velem azóta? Milyen újabb változásokat észleltem ebben a három hónapban?....ezekről szeretnék most kicsit bővebben mesélni.

Aktuális fizikai állapotunk általában elég nagy hatással van az érzelmi rendszereinkre is. Hiszen amikor valaki beteg, fáradt vagy csak szimplán a létezés fájdalmával küzd...akkor a lelki világával kapcsolatban sem számíthat jobb állapotokra. Talán nem kell magyarázni, mert mindenki volt már beteg.....vagy fáradt egy-egy húzósabb nap vagy időszak után...és tudjuk jól mindannyian hogy olyankor bizony az alapállapotban örömteli dolgok sem tudnak annyira felpörgetni. Februárban amikor a legutóbbi posztot írtam a fizikai állapotomról már úgy gondoltam egészen jól tartom magam, utólag belegondolva viszont csak a korábbi (nem túl fényes) helyzethez képest voltam fittebb. A feltett képen 5.82 km/h átlagsebesség szerepelt illetve 106 km-nyi gyaloglás egész januárra nézve. Akkor azt írtam, szeretném a napi 10 ezer lépést tartani (vagyis inkább elérni...mert akkoriban 9.3 ezer volt az átlag) ....nézzük mennyire sikerült ez....

A gyaloglás számomra magányos tevékenység. Csak én létezem és az előttem álló út. (Meg a kóbor kutyák néha...) Amikor 'úton vagyok' az agyam átáll egy olyan üzemmódba amit nem is tudnék pontosan leírni. Hiszen egyszerre kapcsol ki, olyan értelemben hogy nem 'kattog' az agyam mindenféle baromságon....ugyanakkor elősegíti a 'kreatív' vagy inkább problémamegoldó gondolataimat is. Több esetben is sikerült választ találnom gyaloglás közben az épp aktuális 'élet nagy kérdéseire'. Ezt már korábban is megénekeltem talán. Viszont van egy másik nem elhanyagolható lelki hatása is amit csak az elmúlt időszakban kezdtem észrevenni. Ez pedig nem más mint a siker és az ahhoz kapcsolódó mondhatni eufórikus érzés. Most már elmondhatom, a napi 10 ezer lépés elérése azóta minden hónapban bőven sikerült. A sikerélmény viszont nem ennek köszönhető. Más célokat nem határoztam meg mivel nem vagyok élsportoló, számomra bőven a hobbi kategóriába tartozik a mozgás. Úgy voltam vele...ami jön az jön, nem eröltetem túl. Aztán mégis azon kaptam magam, hogy néha-néha az órámra pillanatva a km-enkénti időt látva elkezdtem rákapcsolni kicsit...mert megörültem, hogy micsoda kozmikus sebességgel sikerült addig haladnom. Februárban és márciusban is még azért 'tekertem fel' a hangerőt, hogy a mágikus 10 perc/km alá kerüljek. Emlékszem amikor először sikerült egy 3 km-es körben egyetlen km-t tíz perc alá vinnem...még úgy loholtam hogy utána másfél hétig pihentem kb. Aztán szépen lassan, észrevétlenül elkezdtek maguktól 'jönni' a tíz perc alatti kilométerek. Egyre több és több....

Ennek az egyik oka az lehetett, hogy ugyan próbáltam néha sietni...de óriási célok nem voltak előttem kőbe vésve. El tudtam engedni azt, hogy mindenképp gyorsulnom kell...és csak gyalogoltam....gyalogoltam. Pár héttel később végignézve az időket a telefonom tudatosult bennem mennyit is változott a tempóm, a pulzusom, a lépéshossz és a gyakorisága is. Elérkezett az az időszak amikor már teljesen kikoptak a 10 perc feletti km-ek. Ekkor talán 1-2 könnycseppet is elmorzsoltam...tudva hogy milyen állapotból indultam a kórházból hazatérés után. Pedig még hol volt a vége? Látva az egyre növekvő tempómat....illetve a csökkenő perc/km értékeket...felbátorodtam. Miért ne lehetne ebből hamarosan 9 perc környéke is? De továbbra is lazán, nem rágörcsölve gyalogoltam...gyalogoltam tovább. Ismét pár hét elteltével számot vetettem....hogy mi a helyzet. Meglepetésemre 9:10-9:20 közötti /km időket láttam. Hoppá....akkor tényleg nem elérhetetlen a 9 perc sem akár? Karnyújtásnyira került tőlem az amire hetekkel korábban még csak gondolni mertem.

Végül májusban eljött az első. Az első olyan km amihez 8-assal kezdődő idő tartozott. Igaz hogy csak egyetlen km volt egy 9 km-es adagból....de akkor ismét végtelen boldogsággal töltött el hogy sikerült. Kicsit megrendülten, de mégis óriási élménnyel ültem le feldolgozni a látottakat. Kiszakadt belőlem sok minden. Ez kivülről gondolom viccesnek tűnik...hogy micsoda földöntúli érzést tud nekem okozni egy látszólag mindennapos, jelentéktelen dolog mint a gyaloglás. Bár soha nem éltem drogokkal...és nem voltam függő sem, de talán ehhez hasonlítható azoknak a hatása is. Kivesz a mindennapokból, lezárja az agyam és nincs más csak boldogság. Legyen eső, legyen 40 fok...vagy épp havazás. Történhet bármi az életben, úgy érzem van 'támaszom'...és erősebb vagyok lelkileg mint valaha.

Ott az első 9 alatti...

További adatok a 'híres' elsőről

Épp a mai nap esett meg velem az a csúfság, hogy csak egyetlen alkalommal tudtam kiszabadulni gyalogolni. És akkor is nagyon minimális időablak állt rendelkezésemre ezért tisztában voltam vele hogy itt bizony egyetlen kör lesz...ami 3 km, de akkor abba beleadok mindent ami jelenleg a csövön kifér. Kíváncsi voltam hol van most számomra a határ. Tudva azt hogy nem is olyan rég még a 10 perc alatti időhöz mekkora rohanás volt szükséges...nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság hogy mire vagyok most képes. Féltávnál jelzett az órám... Még CSAK féltáv? ...ordítottam magamban....azt hittem lerobban a lábam. Végül csak sikerült elérnem a 'célig'....és már az órára pillantás előtt éreztem, hogy itt csakis jó eredmény születhetett. Igazam lett...bizonyíték alant.

Igaz, az első km nyamvadt  9:10-es ideje fájó pont...bárhonnan nézem is, de a 9 perc alatti átlag a három kilométerre vetítve ismét eljuttatott a nirvanába. Megint olyan szintű boldogságot éreztem, hogy kb. a világ minden baját el tudtam volna felejttetni bárkivel....nem csak saját magammal. Ezek a dolgok olyan szintű lökést adnak...amit nehéz szavakba önteni, ezt érezni kell. És azt kívánom hogy mindenki találja meg azt a tevékenységet vagy hobbit (nem Frodót....) ami hasonló érzéseket vált majd ki belőle is....és ennyire motiválja hogy tovább-tovább....mert megéri. Néha elfárad az ember, néha fáj a láb....néha mocskos lesz az esőtől..sártól...vagy épp az aszfaltra olvad a melegtől...de megéri.

A végére hagytam a megtett távolságot, hiszen a tempó javulása mellett az sem elhanyagolható. A januári adataim 106 km-t mutattak. Nos, odalent két  időben közelebbi adat látható május/júniusból.

Nem is rossz...

Értelemszerűen ez csak 'félhavi'

Érdemes bízni magunkban. Dolgozni, kitartani valaki vagy valami mellett....mert hiszem hogy akkor a jutalom nem marad el. Eleinte biztosan nehéz...ez tény....viszont idővel az egész átmegy egy öngeneráló folyamatba....ami szinte magától 'hozza' a következő lépést, a következő mérföldkövet...örömet. Most már tudom...terveznem kell...kell hogy legyenek célok...mindig újabb és újabb célok...ez visz majd előre. Viszont nem csak a fizikai fittségünkön kell dolgoznunk, hanem a lelki dolgainkon is...a kapcsolatainkon. Legyen az akár párkapcsolat, családi...baráti....kollegiális....bármilyen. Velük is 'dolgozni' kell, hogy működhessen a dolog. Folyamatosan...figyelni, építgetni....nézni a következő célokat, kommunikálni...nyíltan, őszintén...hogy kiépülhessen a bizalom nem csak magunk felé hanem mások irányába is. Kevés szebb dolog van annál amikor azt mondhatod valakire, hogy benne ténylegesen megbízol feltételek nélkül.

Megosztás

Manapság a megosztás egészen mást jelent mint évtizedekkel ezelőtt. Szinte mindenki egyből a Facebook-ra és társaira asszociál. Számomra egészen mást takar ez a kifejezés.

Ezt is csak 'új' életem során tanultam meg...mit is jelent megosztani valamit másokkal. Itt elsősorban nem anyagi/tárgyi értelemben értem, hanem szellemi/érzelmi dolgokra gondoltam. Na, de kivel oszthatunk meg valamit és hogyan? Lehet ez bánat, öröm....kicsi vagy nagy horderejű....de akár teljesen jelentéktelen is. A lényeg annyi, hogy valami érzelmet, élményt váltson ki belőlünk amit szeretnénk megosztani másokkal. Elcsépelt szöveg, de nagyon fontos: a kommunikáció...

Vagy épp annak a hiánya. A mai modern, digitális, felgyorsult világban a valós kommunikáció kissé ellaposodott. Azt hiszem ezt érdemes bővebben kifejtenem. Az ellaposodás alatt azt értem, hogy 'hála' a technikai fejlődésnek szinte mindenki bármelyik percben elérhető...és el is várják mások is, hogy elérhetőek legyünk. A kommunikáció lehetősége állandóan (szó szerint) a kezünkben van. Talán pont ez az állandóság...a folyamatos 'készenlét' teszi azt, hogy írunk egymásnak ha kell...ha nem...ha van témánk ha nincs....sokszor csak unaloműzésként. Ráadásul véleményem szerint írásban interneten kommunikálva nem is vagyunk képesek igazán mély beszélgetésekre, még a 67381314 darab smiley ellenére sem....vagy akkor sem ha a téma épp olyan mélységű lenne. 

Nincs hangsúly...nem látjuk a másik ember arcát, arckifejezéseit, mozdulatait, reakcióit. Ha felnézek a messenger-re...a beszélgetéseim résztvevőinek nagyon nagy része 1-10 perce volt elérhető maximum. És teljesen mindegy hogy délelőtt 9-kor nézek rá, délben, fél ötkör vagy este 8-kor.  Az állandó 'készenlét' és elérhetőség miatt nem is tudhatjuk, hogy épp nem zavarunk-e. Persze most mondhatnánk....ha nem akar nem válaszol. Itt jön be a képbe viszont a : 'láttam...hogy láttad' szöveg. Ugye ismerős? :) Ilyen fokú elérhetőség mellett nehéz élni is...és még inkább beszűkülnek a valós kapcsolataink. Járulékos pozitivumként még az adott valós programot/helyzetet sem tudjuk megélni/élvezni mert állandóan a telefonon lógunk. És csodálkozunk hogy az embernek nincs magára egy szemernyi ideje sem? Pedig milyen fontos lenne...

Nemrég tartottam egy kis beszámolót a munkahelyemen (workshop gyanánt) az elmúlt időszakról, min mentem keresztül 'lelki' szempontból, mik azok a dolgok amikben megváltozott a világnézetem...és a gondolkodásom....plusz miként hatott és hat is rám a mindennapos mozgás. Talán kissé meglepőnek tűnhet...hogy kerül ez a téma munkahelyi környezetbe? Egy kicsit én is tartottam tőle, de úgy gondoltam, hogy ez egy olyan téma amihez 'értek', amiben van személyes érintettségem is...illetve tudok róla olyan szinten beszélni hogy az talán hasznos lehet mások számára is. Nem okosságokat szerettem volna megosztani vagy örökérvényű nagy igazságokat, csak a saját magam által tapasztalt dolgokat. És mivel nem egy utcáról beesett ismeretlen vagyok a csoport számára, reméltem, hogy kissé hatásosabb lesz mint ha egy ismeretlentől hallanak hasonlót. Lehet egy picit többet beszéltem mint kellett volna (kb. 30-35 percet) de úgy láttam senki nem aludt el a végére....sőt többen említették utána hogy jól sült el a dolog és tetszett nekik. A beszéd végén megkönnyebbültnek éreztem magam, jó érzés volt megosztani a csoportommal mi is zajlott és zajlik bennem tavaly július vége óta. Igen, ez eléggé magánjellegű dolog...de én úgy gondoltam, hogy számomra valamint a hallgatóság számára is pozitív hozadéka lesz majd remélhetőleg. 

Arra szeretnék bíztatni mindenkit, hogy ne tartsa magában a történeteit....beszéljen róla másoknak. Sokszor az is nagy segítség ha csak meghallgatnak. Megkönnyebbülsz és fel is szabadulsz kissé. Nem érdemes cipelni magunkkal olyan terheket, gondokat...amik csak lehúzzák az embert és ólomsúlyként ülnek a vállunkon. Néha nem is érezzük ezt a tehert...csak akkor amikor lekerül a vállunkról. Ezért is érzem fontosnak, hogy mondjuk ki amit gondolunk, merjük kifejezni magunkat....elmesélni mi nyomja a lelkünk...mert a negatív dolgokkal sokkal nehezebb bánni. Az örömöt általában szívesen világgá kürtöli az ember...de a terheket, gondokat...már hajlamosak vagyunk megtartani magunknak.

Számomra a 30 napos kórházi 'nyaralás', az utána következő hosszú-hosszú felépülés majd a gyaloglás hozta el azt a lehetőséget, hogy nyíltabban merjek kommunikálni....elmondjam mi van a szívemen és merjek nyitni más emberek irányába is. Ne becsüljem le magam, hogy ez tuti nem érdekel senkit. Mert valakit érdekel, ebben biztos vagyok. Hogy kinek mi hozza el ezt a változást...azt sajnos nem tudom. Keresgélni kell, kísérletezni...hogy mi az a hobbi, sport...bármi ami tud ebben segíteni. De előre szólok...nem 1-2 hetes menet lesz. Sem a megtalálása, sem pedig a 'változás'. Kitartás és nagyfokú türelem kell hozzá...de csak hajrá! A jutalom nem marad el. 

Ha valaki úgy érzi, szüksége van egy kis beszélgetésre vagy csak valakire aki meghallgatja...az tudja hol keressen. :)

Fél év

Ha naptár szerint nézzük, holnap lesz hat hónapja és egy hete hogy lezajlott az első műtét. Kicsit késtem ezzel a bejegyzéssel..de igazából nem is készültem ilyen összefoglalóra. Viszont úgy érzem, ez mégis egy kisebb mérföldkő amit talán érdemes megénekelnem, hogy honnan indultam, hol tartok most...és talán merre szeretnék haladni.

A 'honnan indultam?' kérdésre sem egyszerű már választ adni. Vehetném alapnak a műtét előtti állapotom illetve közvetlen a műtét utánit is. Maradjunk annyiban, hogy előtte sem voltam túl aktív...de ami utána következett az eléggé megdöbbentő volt. Csodálatos mobiltelefonomnak hála - ami ugye nagyon ügyesen figyeli az általam megtett lépéseket - tudom most bemutatni miként is alakult az én aktivitásom az elmúlt fél évben. Egy pici gond van vele, hogy ugye csak akkor mér...ha nálam van a telefon...tehát pl. a kórház folyosóján rótt óriási köreimet nem rögzítette vagy amikor már itthon a nappaliban vagy az udvaron köröztem. 

Így kecskéztem augusztusban

A fenti képen látható, hogy a hónap egyik napja mindig ki van jelölve...az lenne ebben az esetben a 29.-i 361 darab lépésem. Azért voltam aznap ennyire 'hiperaktív' a többi naphoz képest, mert akkor tértem haza a kórházból. A napi átlag 77 lépést többszörösen túlszárnyaltam aznap. (Érdemes az átlag lépésszámot nézni mindig) Egy pillanatra mindenki gondolja át mennyi is az a 77 lépés kb. távolságban. 'Romos' állapotban kb. az én egyetlen lépésem olyan max. 40-50 centiméter volt. Ezt a mostani, már tempósnak nevezhető 74-80 közötti lépéshosszomból tippelem. Gyors számolással könnyen kiderül, hogy napi kevesebb mint 40 méter volt a táv augusztusban. Alább látható a szeptemberi aktivitásom. Ebben a hónapban főképp azokon a napokon sétáltam többet (telefonnal a zsebemben) amikor kontrollra voltam hivatalos. Valamint szeptember vége felé már azért többet sétálgattam az udvaron is, igaz telefon nélkül. Tehát nem annyira gyászos a kép mint amit a számok mutatnak.

Kozmikus mértékű fejlődés augusztushoz képest

Talán októbert nevezhetjük az első igazán 'aktív' hónapomnak. Kinyílt előttem a világ, hiszen ekkor próbálkoztam meg ismét a vezetéssel. Azért még óvatos duhajnak számítottam, de számomra maga volt a mennyország, hogy végre nem csak a házat kellett bámulnom.Ahogy a lenti képen is látszik...ismét jelentős növekedés történt az átlag lépések számában.

A határ a csillagos ég...gondoltam ekkor

Novemberben pedig újabb lépést tettem a normál élet felé, ugyanis ekkor már az irodába is bemerészkedtem dolgozni, illetve egy hétig Frankfurtban voltam céges úton, ahol szintén sétálva közlekedtünk, mert a hotel elég közel volt az irodához. A július előtti adataimat elnézve ez a hónap már hasonlított egy átlag hónapomhoz. Utólag belegondolva ez elég kiábrándító. Később leírom miért.

Ebben már nemzetközi lépések is vannak amik duplán számítanak

Decemberben már jókora motivációt jelentett, hogy túlszárnyaljam az előző hónapot. Ekkor 1-1 rosszabb naptól eltekintve már tényleg majdnem 100%-osnak éreztem magam. Valamint kezdett egyre jobban szórakoztatni és feltölteni a napi 'programozott' sétám. Sajnos, itt még nem fedeztem fel a telefon azon funkcióját, hogy 'edzésként' is mérhetem a gyaloglást, ami azt jelenti hogy nem csak a lépések számát mutatja, hanem méri az időt...lépéshosszt, tempót km-enként...stb. Ezért ekkor még csak 'ömlesztve' voltak információk. Január elején történt a megvilágosodás, amikor már 'edzést' indítva méregettem.

A célt elértem...átlag lépés növelve.

És akkor dobpergés...konfettieső, jöjjön a január. Megvilágosodásomnak köszönhetően most már olyan adattal is tudok szolgálni, hogy hány km-t tettem meg csak és kizárólag testmozgásnak szánt sétával. Tehát amikor nem a boltba, dolgozni, látogatóba...napi teendőket intézve mentem és csak helyváltoztatásra használtam a lábaimat.

Ez így már nem is olyan rossz

A fenti számokat látva, úgy döntöttem, hogy a célom az lesz, hogy ettől lentebb nem adom a havi mozgást. A telefon szerint napi 10 ezer lépés a cél. A képen az látszik, hogy még így sem érem el ezt. Ez most így eléggé hervasztóan hangzik. De! Vannak olyan napjaim amikor az 'edzés' sétákat leszámítva nem megyek nagyon sehova. És kicsit más 7-8 ezer lépést megtenni tempósan, mint mondjuk nővéremékkel és a gyerekükkel sétálva vagy a bevásárlóközpontot járva 1-2 órán keresztül sétálgatni. Számomra meglepő volt, de egy délelőtti bevásárlás során is (2-3 nagyobb üzletet beleértve) simán elsétálgat az ember akár 2-3 km-t is. Ami merőben más tud lenni mint ha ugyanezt a három km-t tempósan, megállás nélkül teszi meg az ember. Ezért is vagyok és lennék is elégedett a jövőben hasonló számokkal.

Ami a tempót illeti...álljon itt egy kép az első, hivatalosan mért januári (jan.5.) sétámról. Szorosan alatta pedig egy január 31.-i. Ahogy mondani szokták: a számok magukért beszélnek. Nem fényezni szeretném magam, de erre most büszke vagyok. A két alkalom közel azonos táv - január 5. : 3.08 km, január 31. pedig: 3.01 km.

A végére pedig már csak az összesített távolságom maradt januárra, csak az edzésféle sétákat ideértve. Hálát adok a technikának, hogy követhetem a fejlődésem. Ez is segít fenntartani a motivációt, hogy ne álljak le és menjek akkor is amikor régebben nemet mondtam volna...(meleg van...hideg van...sötét van...stb.)

 

Az interneten sok-sok cikkben megírták már a séta áldásos hatásait. Én csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, orvosi és egészségügyi szempontból nem tudok mit mondani. Viszont érzem, hogy energikusabb vagyok, kikapcsol, stresszoldó és a kedvem is nagyon jó lesz tőle. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy szánjon rá..akár csak napi 30 percet...mert megéri. Hosszú távon meg főleg. És lehet az idősebb kori énem majd megköszöni ezt.

Majdnem elfelejtettem, hogy miért volt kiábrándító utólag a novemberi teljesítményem, illetve, hogy majd' megegyezett a korábbi átlag aktivitásommal. Mert most visszagondolva 4600 lépés....már szinte semmi. Manapság, kis túlzással egy sétával nagyobb távot teszek meg fél óra alatt mint anno egy nap alatt mindent beleértve....összesen.

A veszteség aminek örülök

A műtét egyik majdnem pozitív hozadéka volt a jelentős súlyvesztés. Azért írom, hogy majdnem...mert ugye nekem ezt a -21 kilogrammot körülbelül bő egy hónap alatt sikerült abszolválni. Ez pedig minden, csak nem egészséges. Főleg nem olyan körülmények között ahogyan velem történt. Érdekes módon, amikor hazatértem 90kg voltam...és még utána is fogytam...egészen 87-ig. Valószínűsítem azért, mert továbbra sem voltam képes túl sok mozgásra és evésre.

Többen azzal vígasztaltak eleinte, hogy de milyen jó hogy sokat fogytam. Nézzem a pozitív oldalát a dolgoknak. Ez valahol igaz is, viszont a műtétek okozta alap terhelés mellé komoly pluszt jelentett a súlycsökkenés is. Különösképpen azért mert nem a jelentős mennyiségű fókazsíromból fogytam természetesen, hanem az a minimál izom tűnt el rólam amim volt. És akkor még nem is beszéltem arról a tényről, hogy nyolc napig semmit nem ettem, három napig pedig semmit nem ittam. Tehát szép ez, jó ez...de elég kemény volt innen 'szépíteni'...tekintve hogy a testsúlyom ötödét elvesztettem ilyen rövidke idő alatt.

A kórházban ugye elég ritkán kellett (eleinte pedig nem is tudtam) mozogni. Ez a fentiekkel kombinálva jelentősen leredukálta mindenféle olyan képességem ami pl. olyan egyszerű dolgokhoz kellett mint a járás. Az első műtét után ugye elég volt csak úgy a létminimumot teljesítenem sétálgatás szintjén...tényleg olyan szinten voltam mint a kisbabák....ettem,ittam (már ha épp lehetett) illetve aludtam. Meg ugye a természetes szükségletek és tisztálkodás light. Ilyenkor az ember még nem is fogja a jelet, hogy nem csak a fájdalom miatt halad úgy mint egy leselejtezés előtt álló birodalmi lépegető, hanem nincs birtokában izmoknak és egyensúlynak ami mindenképp jól jönne a közlekedéshez.

Ezt hatványozottan így éreztem a kórházban, bár korábban sem voltam nagy futó.

Amíg bent voltam, a helyzet nem sokat változott. Képes voltam sétálgatni a folyosón fel és le...de messzebb nem merészkedtem. Így a masszív izomzat sem kezdett épülni...bárhogy koncentráltam. Azt már ekkor is sejtettem hogy ez nem lesz egy fáklyás menet. Körülbelül a szabadulásomtól az első újra munkában töltött napig eltelt másfél hónapban továbbra is le kellett mondanom a komolyabb javulásról - már ami az izomtömeget illeti, hiszen minimálisan növekedett csak a naponta megtett métereim száma. Eleinte az udvaron róttam a köröket, majd eljött az idő amikor kimerészkedtem az utcára. Az első sétám elég tragikusra sikeredett, több szempontból is. Az első tragédia akkor következett be amikor kicsit felbátorodtam és felgyorsítottam mint a DKV busz ha utast lát a megállóban. Na, ekkor rögtön jelzett őkelme, hogy bizony ennyire még nem vagy jól. Fájdalmak közepette vettem vissza a tempóból és a most már viszonylag ölesnek számító lépteimből. A második tragédia az volt, amikor szembesültem vele hogy mennyivel másabb az udvaron tíz kört megtenni ami mondjuk legyen 250-300 méter, illetve mennyire más 250-300 métert egyenesen, azonos tempóval letudni. Valamint az is bevillant a fejembe, hogy oké...szép dolog, hogy eddig elsétáltam de hoppá...vissza is kell valahogy menni. A harmadik tragédiát a hazatérésnél éltem meg, ugyanis a tükrös ellenőrzésnél láttam, hogy bizony foltos a kötésem... Kellett nekem féktelenül gyorsulgatni...

Szerencsére nem lett belőle nagyobb gond, a foltosodás megállt és utána már csak a biztonságos sebességhatáron belül mozgolódtam. Illetve aznap totál pihenőre és vigyázzban fekvésre kárhoztattam magam. Ha ilyesmi foltosodás történt, akkor mindig merev gerenda állapotba helyeztem magam, remélve hogy ezzel elkerülöm a helyzet fokozódását. Miután megszabadultam az összes varrattól és a kötésektől, még pár napig óvatos duhaj voltam...mert jó ez a szabadság...csak nehogy túlbuzgóságomban még hanyatlani kezdjen az állapotom vagy legrosszabb esetben visszakerüljek a kórházba. Amikor már 90%-ban biztos voltam benne, hogy képes vagyok - ha lassan is - sétálni mindenféle szakadási és foltosodási veszély nélkül, akkor kezdődött igazán az 'aktív' időszakom.

Első hosszabb utamra akkor indultam amikor nővéremék itt voltak és sétálni indultak a kisfiukkal. Gondoltam, ez jó alkalom lesz hogy ellenőrzött körülmények közt tegyem meg az első komoly utamat. Annyira jól sikerült, hogy hétszáz méter után inkább visszafordultam. De...már haladtam, hiszen korábban 250-300 méter is nagy feladat elé állított. Körülbelül két hét után eljött az az idő, amikor ismét megpróbálkoztam a teljes 'körrel'. Akkor még nem tudtam, hogy a kör 2.5km-t jelent. Megint csak nővéremék vigyázó szemei mellett indultam útnak. És sikerült. Körbeértem. Igaz, hogy a végén kb. a kerítésen lógva futottam be a célba...de megvolt...körbeértem. Utána másfél napig pihentem és hangosan mormoltam, hogy: 'egy ideig nem...egy ideig tuti nem'.

Szépen lassan, napról-napra jobban ment a séta. Már nem a kerítés-mankó segítségével érkeztem meg és menet közben is jobban éreztem magam. Igaz a tempóm azért még erősen kifogásolható volt, de számomra óriási eredmény volt, hogy egyáltalán körbe tudok menni viszonylagos kényelemben. Idővel persze gyorsultam és még inkább öröm volt mozogni. Nem az volt a cél, hogy csak éljem túl...vagy a remény hogy ne szakadjon, ne fájjon. Ekkor hetente 2-3 alkalommal sétálgattam...a 'kör' távja bőven elég volt. Azóta eltelt jó néhány hét, megjártam egy céges utazás során Frankfurtot, ahol sokat talpaltam naponta mivel a hotel nem volt messze a munkahelyemtől és minden más is sétatávon belül volt. Azért a nap végére még jócskán elfáradtam.

December óta aktivizálódtam igazán. Most már nem téma napi 8-9-10 kilométer séta sem. A tempóm 4.7-5 km/h közötti. Ez azért fontos, mert az okos emberek szerint az tempós sétának számít és idézőjelesen már van is értelme, nem pedig csak egyszerű lődörgés. Hiszen nekem az lenne az elsődleges célom, amellett, hogy egészséges a mozgás...az hogy elkerüljem a ledobott kilók ismételt elraktározását. Most a gyaloglás jelenti nekem a mindennapos mozgást, mással még nem nagyon mertem próbálkozni pedig elvileg már kicsit emelgethetnék is. Reggelente és este szoktam 10-15 percet tornázgatni, kicsit átmozgatom a karjaimat, törzsemet, nyakamat. Hogy ne rottyadjanak le azok se túlságosan.

Amikor a 87 kg-os állapotomban voltam, a dokim aggódott, hogy miért nem szedek már vissza súlyt miért továbbra is csak csökkenésre vagyok képes. Ma biztosan nem aggódna, mert 91 kg vagyok. Jó ideje nem álltam mérlegre, viszont első körben nagyon meglepett hogy mennyit mutat a mérleg. Persze utána rögtön beugrott, hogy remélhetőleg az a kósza négy kiló az izom..nem pedig fókaháj. Hiszen...az evésre figyelek, főként arra kell figyelnem, hogy mit eszek...arra hogy mennyit...arra nem. Jelentősen csökkent a gyomrom befogadóképessége a műtét óta. Illetve mozgok is napi másfél-két órát...nem lenne szabad zsírt raktároznom. Ezzel nyugtatom magam, mert azt se látom magamon hogy nagyobb lennék mint voltam, illetve a fogyás után vett nadrágjaim sem bizonyulnak kicsinek még most sem...sőt van olyan amelyik öv nélkül már nem is áll meg rajtam.

Annak örülök, hogy a mozgás iránti lelkesedésemet fent tudom tartani. Sőt, egyre jobban élvezem és várom a sétákat. Igyekszem mindig kicsit túltolni a határaimat...vagy marad a hasonló táv csak kevesebb részre osztva vagy pedig több kisebb részletben, de nagyobb össztáv a cél. Ha valamilyen okból nem tudok 1-2 napig gyalogolni, akkor már érzem hogy hiányzik. Olyasmi belső feszültség van bennem mint amikor már nagyon-nagyon éhes valaki...és már amiatt ideges...mert nem eszik. Megismertem a mozgás terápiás hatását. Érzem, hogy vidámabb, felszabadultabb leszek amikor gyaloglok...szinte látom ahogy elhagy a stressz és valami különös nyugalom száll meg. Kivéve amikor a helyi kutyákkal kell farkasszemet néznem...mert eléggé gyakoriak errefelé a gazdátlan (vagy inkább csak perpillanat gazdi-felügyelet nélküli) kutyák. Én abban a hitben ringatom magam hogy  saját szakállukra önállósítják magukat...remélem, hogy nem a gazdi engedi őket ki 'séta' céljából.

Sajnos, az utóbbi éveimre egyáltalán nem volt jellemző a rendszeres mozgás....és a helyes táplálkozás sem. Most fordult a világ, mert kaptam egy pofont július végén. De élvezem. Na nem a pofont...hanem ami utána történt. Amit változtatott rajtam. Emberileg és fizikailag egyaránt.

A nehéz pillanatok

Többen kérdezték már tőlem, hogy volt-e olyan pillanat a kórházban töltött harminc nap alatt...vagy akár utána is amikor úgy éreztem, hogy elég....ez már tényleg sok. Illetve azt, hogy egyáltalán miként éltem meg az egészet lelkileg.

Ha most hirtelen csak egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor az mindenképp az augusztus 10.-i újabb műtét híre lenne. Ez volt az az ominózus eset amikor kb. két percre voltam a hazatéréstől...aztán mégis maradás és műtét lett a vége. Akkor egy kicsit elvesztettem a hitem és a kedvem...meg úgy mindent.  De ha egy kicsit gondolkozom...akkor viszont a szombatot követő hétfőt mondanám. Amikor két napon belül másodjára is a műtőasztalra kerültem. Ráadásul ugyanazzal a hibával. (Kiszakadt a hasizom varratja).

A hír bejelentésétől a műtétig eltelt 5-6 órában eléggé magam alatt voltam. Úgy éreztem sosem fogok meggyógyulni...mi lesz ha 2-3 naponta kiszakad a hasizom? Itt maradok örökre. Illetve hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Talán közhelynek hangzik, de akkor ott bármit odaadtam volna vagy bármit megígértem volna...csak azért hogy megússzam ezt. Tényleg nem láttam az alagút végét. 

Aztán a harmadik műtét után két-három napig szintén nagyon feszült voltam. Folyamatosan attól tartottam, hogy ismét szakadás lesz a vége. De ez nem volt már annyira vészes. Most, decemberben visszagondolva a történtekre, sokszor én magam sem értem hogy bírtam ki akkoriban. Nem csak lelkileg, de fizikailag is sokkal ellenállóbb voltam bent. Furán hangzik, de ezerszer jobban tűrtem a fájdalmat. Lehet tényleg igaz, hogy ha valami nagyon fáj...akkor a kisebb dolgokat nem érezzük annyira. Nekem volt elég bajom a hasfalammal és a vágással....nem volt ingerenciám más fájdalmakra is koncentrálni. Van is valami vicces történet vagy pont vicc, amikor valaki panaszkodik, hogy mennyire fáj a feje. Mire azt tanácsolják neki, hogy sózzon rá egy jó nagyot kalapáccsal a hüvelykujjára...rögtön nem fogja érezni a fejét. Nos, valami hasonló történhetett velem is. 

Egy korábbi posztban tettem fel pár képet a szitává szúrkált karjaimról. Ugye volt olyan ápoló aki kilencszer próbált egymás után vért venni...de sikertelenül. Amikor a belgyógyászati kontrollok során vért vettek tőlem szeptemberben és novemberben, majdnem sivítottam mint a kismalac amikor csak 1-2 szúrást kellett túlélnem. Odabent meg sem rezdültem, szúrkáljanak csak. 

Azt hiszem a fenti két mélypontot leszámítva egészen jól viseltem lelkileg az egész hercehurcát. Azokban az esetekben ingott meg kissé az érzéketlenség amikor kollégákkal/ismerősökkel/barátokkal beszéltem vagy irogattam. Amikor meglátod milyen szánakozva néznek rád a rottyant állapotod miatt...akkor tudatosul benned hogy mennyire rozzantul is festhetsz és mennyire szar a helyzet. A kórházi tartózkodás eleve megterhelő tud lenni, főleg ha napokig nem eszel (néha nem is iszol...mert nem lehet) és jelentős súlyvesztésen is átesik valaki. Ilyenkor az állapotromlás nagyon szembetűnő tud lenni. Főleg mivel én nem látom magam kivülről az ágyban fekve (még szerencse....elég volt a tükörben szembesülni magammal naponta pár alkalommal a fürdőben...) így nekem teljesen más kép alakult ki az állapotomat illetően. 

Nővérem nem látott július közepétől egészen kb. szeptember végéig. Na jó, egyszer beszéltünk videóhíváson keresztül, de ennyi volt összesen. Amikor eljöttek olyan szeptember 20.-a körül, akkor már 3 hete itthon voltam. És véleményem szerint klasszisokkal jobb állapotban mint amikor augusztus 29.-én hazajöttem. Ehhez képest a nővérem azzal nyitott, hogy de borzasztóan nézek ki...és mennyire lassan mozgok, plusz fáradtan is. Mit szólt volna ha 3-4 héttel korábban lát? :D 

Amikor már itthon voltam, eleinte az okozott frusztrációt, hogy fog-e szakadni valami, fog-e köpködni a seb...a kötéscserék tömkelege...stb. stb. Ahogy teltek a napok, ezeknek a dolgoknak a száma  szép lassan csökkent. Talán itthon még inkább türelmesnek kellett lennem. Hiszen az, hogy hazaengedtek, még nem jelenti azt hogy meg is gyógyultam. Tetemes része ekkor következett csak..főleg ami az időtartamot illeti. Most, december végén járunk lassan...és még mindig van hova javulnom. Szerencsére az itthon töltött idő alatt már nem volt igazán mélypont. A társaság hiányzott kissé pár hét után. Ugyanakkor az is óriási zajnak hatott ha kettőnél több ember volt körülöttem...annyira megszoktam a nyugit, a csendet. De fokozatosan, nyugisan ehhez is szoktatni tudtam magam. 

Mennyire változtatott meg az elmúlt kb. 4-4.5 hónap? Jó kérdés. A kórházban úgy gondoltam, hogy alapvetően felforgatta az életemet és 180 fokos fordulattal fogok távozni...már ami a világnézetem, személyiségem, stb.-t érinti. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az akkori gondolataim illetve fogadalmaknak egy része odaveszett. Ahogy kezdtem magabiztosabb, erősebb lenni...úgy halványultak ezek a dolgok is. Persze nem azt mondom, hogy mindent úgy csinálok és úgy élek mint előtte...de érezhetően más most a perspektíva. Az étkezésre mindenképp figyelek most is, a mennyiségre és a minőségre is. Megszoktam, hogy naponta ötször eszek, kevesebbet. Több gyümölcsöt eszek, illetve zöldséget is. Nem iszok cukros innivalókat, meg szénsavasakat sem. Ezeknek egy része a műtét közvetlen következménye, mármint az első műtét után előírt diétának....és ezek így megmaradtak. A sportolást, testmozgást komolyabb formában még egy ideig hanyagolnom kell, de rengeteget sétálok, naponta többször...egyre tempósabban. Ezt minimum meg szeretném tartani, a rendszeres mozgást. Ma például 3 kört tettem meg, ez valamivel több mint nyolc km és 354 elégetett kcal. A második érték azért vicces, mert ez kb. 5dkg diónak felel meg. A telefonom 7 tojást említ. :D Ennyit dolgoztam le....8 km-rel és másfél óra sétával. Megdöbbentő. Egy weboldal szerint, egy hasonló paraméterekkel rendelkező férfinak 3ezer kcal a napi kalóriaszükséglete. Persze tudom, ezt nem kell mindet 'elégetni' de akkor is mellbevágó hogy mennyire nem jelent semmit a másfél óra sétám. Ha futnék...másfél órát...akkor olyan 900kcal lenne. Na, erre még tuti várni kell. :) Végül is nem az olimpiára készülök, de szeretném legalább tartani a frissen megszerzett súlyomat, ha nem is picit csökkenteni még.

Az is igaz, hogy újabban hajlamos vagyok olyan dolgokat 'elengedni' amikre korábban reagáltam volna vagy felidegesített volna. Kétszer is meggondolom néha mit szólok vissza vagy válaszolok valakinek. Sokkal empatikusabb lettem az emberekkel, főleg az egészségügyi problémákkal rendelkezőkkel szemben. De talán általánosságban is elmondható. Meg tudom érteni ha valakinek más véleménye van, nem akarom mindenképp meggyőzni arról hogy nekem van igazam. Nem is kell meggyőzni. Ez az ő véleménye, ennyi. Nem idegesít már ha dugóban ülök....nem tud felhúzni ha sokat kell várnom valamire...talán tényleg türelmesebb is lettem. Ennek azért örülök.

Ez a poszt nem épp karácsonyi hangulatú, elnézést kérek miatta. Valahogy mégis erről szottyant kedvem írni.

Szabás-varrás 3.

Szeptember 20.-a péntek, itt hagytam abba a történetet.  Kicsivel több mint három héttel a hazatérésem után végre teljesen varratmentesnek érezhettem magam. Talán már említettem, hogy sokszor csak a mobilom által készített fényképek segítségével tudtam követni a kötés/seb állapotát. Nem volt ez másképp a továbbiakban sem, hiszen hiába voltam varratmentes....szivárgás illetve szakadás bármikor előfordulhatott ezután is.

Egy ilyen fénykép nézegetésekor sikerült felfedeznem, hogy a köldökömben mint ha lenne valami fekete. Első körben arra gondoltam, hogy a szőr nőtt vissza...de rögtön el is vetettem ezt a teóriát...mert ennyit nem képes nőni ennyi idő alatt, ráadásul a köldök mélyén elég szokatlan lenne... Jobban felnagyítva a képet vettem észre hogy ami ott kikandikál...az bizony egy varrat vége. Aha, hát jó....akkor ennyit a hosszabb időre megszabadulok a kórháztól témáról. Mivel a korábbi alkalommal elég macerásra sikerült a köldökből kivett varrat utóélete, kicsit tartottam a mostanitól is. Egyetlen ötletem volt, felhívom a sebészt, hátha megint behív soron kivül keddre. Sajnos nem így történt, a pénteket javasolta...és megnyugtatott nem lesz semmi bajom ha pár nappal tovább lesz bennem a varrat.

Másnap reggel ismét fényképes ellenőrzéssel kezdtem a napot. Meglepődve tapasztaltam, hogy a kiálló cérnák száma felduzzadt kettőre. A fene...hát ezek osztódással szaporodnak? Hiába csináltam újabb képeket...abban a reményben hogy csak a szemem káprázott és valójában egy varrat van...sajnos mindig kettő volt a képen. Mindegy, így is úgy is mennem kell a sebészetre...egy vagy kettő nyissz már oly' mindegy.

Hasonló fejet vágtam én is

Felvirradt a nagy nap, szeptember 27.-e péntek...hátha most sikerül elérnem a nirvána - az én esetemben a teljes varratmentesség - állapotát. Kaja, pia bepakolva...irány a kórház. A szokásos 3 órás várakozás után be is jutottam a rendelőbe. A doki szerint teljesen természetes, hogy egy-egy varrat megbújik...és nem mutatja meg magát csak később. Sőt, igazából nem is kellett volna visszajönnöm mert ugyan nem felszívódó varrat de egy idő után magától kilökődik. Na, én pont az ilyen lökdösődést nem szerettem volna megvárni. Inkább jöjjön ki erőszakkal...mint hónapokkal/évekkel később katapultáljon önszántából. Most már kétszer is megnézte a doki tutira, hogy mindent kivett-e és a biztonság kedvéért megkérte az asszisztenst is, hogy nézze meg inkább kétszer. Mindenki egyetértett, nincs több cérna. Tiszta vagyok. Egy tapaszt kaptam a köldökömre, legyen rajta másnapig...és viszlát. 

Óvatos öröm szállt meg. Még nem hittem el teljesen, hogy valóban kész vagyok...de azért biztosabb voltam benne mint 4-5 órával korábban. Minden egyes varratszedésnél éreztem egy kis megkönnyebbülést, fizikailag és lelkileg is...ez most sem volt másképp. Egy kicsivel könnyebb lett leülni, felkelni, sétálni...úgy általában minden. Persze, ugyanúgy óvatosan kellett még közlekednem és bármit csinálnom...mert a veszély még nem múlt el, csak mérséklődött.

Hétfőig nyugalomban teltek a napok. Szerencsére nem volt semmiféle köpködés, szivárgás, a sebem nyugodtan dolgozott a gyógyuláson. A bekezdés első mondatából sejthető, hogy hétfőn mindez megváltozott. Történt ugyanis, hogy valamelyik fényképes ellenőrző akcióm során felfedeztem egy kis kék valamit a seb alsó része mellett. Ismét kihasználva a nagyítás funkciót sikerült megbizonyosodnom róla, hogy az megint csak egy varrat...ezúttal nem fekete, hanem kék cérnával. Ekkor egy kicsit lement a róló. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek...netalán kiabáljak...

Én mindent elhiszek, hogy ezek a mocsok varratok bújkálnak, illetve hogy az én sebem nem egy 3-4 centis kis valami, de az, hogy ennyi alkalommal sem sikerült mindent kiszedni...az már kicsit sok volt nekem. Főleg az mérgesített fel, hogy egy öltés miatt ülhetek megint 3-4 órát pénteken a dokinál. Tényleg úgy éreztem....ennek sosem lesz vége. Majd hirtelen beugrott...megkérdezem unokatesómat, hogy ez tényleg varrat-e vagy valami más kívánkozik ki aminek nem kint lenne a helye? Átküldtem neki a képet hétfő este és vártam mit válaszol majd rá. Gyorsan jött is a rövid, tömör válasz: 'Gyere be, kiveszem.' Le is tárgyaltuk, hogy másnap reggel 8 körül megyek, felhívom ha megérkeztem és elintézzük semmi perc alatt. 

Kedd reggel írtam egy kedves munkatársamnak, hogy mi történt előző este...és ismét a sebészetre tartok. Legnagyobb meglepetésemre azt írta vissza, hogy sajnos épp ő is ott van. Így a varratszedés után még őt is meglátogattam pár perc erejéig. Na...de a varratszedés...

Hívtam unokatesóm, jött is 1 percen belül. Elsétáltunk egy másik rendelőig, felugrottam az ágyra és nézzük. 'Aha, aha..itt van a kis szemétláda'...mondja unokatesóm. Kérdeztem tőle, hogy: 'Ez miféle varrat lehet? Mert a korábbiakkal ellentétben ennek nem kiálló végei vannak, hanem mindkét vége bőr alatt van...' Tipikus orvos válasz érkezett: 'Olyan ami nem szívódik fel...' Jó,hogy ezt kérdeztem. :D 

Szerintem ő sem volt benne biztos miként maradt ez ilyen formában ott. És azt sem tudhatta milyen könnyű lesz kiszedni. Csipeszt elő, majd megkérdezte: 'Fáj?' Erre én: 'Érzem, de nem fáj'. Mire ezt lebeszéltük már mutatta is nekem a kis kék cafatot a csipeszben. Tehát végeztünk is. Semmi vér, semmi fájdalom..így kell ezt. Megköszöntem, váltottunk még pár szót...majd indultam kollégát látogatni.

Szabás-varrás 2.

Ott hagytam abba, hogy ismét pár varrattal szegényebb lettem, valamint legjobb tudomásom szerint a köldökömből is megszabadultam a bújkáló cérnától. Aki már volt orvosnál az tudja, hogy a dokik nem túl kommunikatívak sok esetben. Teszi a dolgát, én meg illedelmes emberként nem kotyogok közbe, nem kérdezek....ne épp azzal zavarjam meg és rontson el valamit. Éppen ezért fordult elő az is, hogy amint végzett...általában már nyílt is az ajtó és jött a következő páciens. Így sem időm, sem lehetőségem nem volt kérdezni mi is történt valójában. Persze nekem is erélyesebben kellene fellépnem, ezt még tanulnom kell. Ezen látogatás alkalmával is annyi instrukciót kaptam, hogy 2-3 naponta cseréljem a kötést, majd következő pénteken jöjjek ismét kontrollra.

Itt egy pár pillanat erejéig meghűlt bennem a vér, mert eddig 'normál' cseréről sem volt szó...nem hogy arról, hogy én magamnak cserélgessem a kötést. A kezdeti sokk után már azon járt az agyam hogy ki fogja nekem ezt elintézni. Egyrészt kire bízzam rá magam, (azt tudtam, hogy magamnak nem szeretném és nem is tudnám fizikailag megcsinálni, max. tükör segítségével....látni pedig végképp nem szerettem volna a sebet) másrészt pedig ha 'hivatásos' kötéscserélőt veszek igénybe, akkor merre induljak? Debrecen? Menjek vissza a sebészetre, hogy szégyenszemre nem vagyok képes otthon cserélni? Vagy próbálkozzak a városi egészségügyi intézménnyel? Ott is van sebészet...

Végül azzal nyugtattam magam, hogy még csak kedd van...bőven ráérek kitalálni úgy csütörtök-péntekig mi legyen. Otthon aztán döntésre jutottam, megpróbálom a hajdúböszörményi sebészetet csütörtökön. Hamar el is jött a nap, délután egyre kaptam időpontot. Időben megérkeztem, legnagyobb meglepetésemre pár perccel egy után be is hívtak, pedig sok helyen a doki bőven a rendelési idő megkezdése után érkezik. Besétáltam a rendelőbe, kicsit fura volt hogy itt nem ismertek és el kellett mesélnem valamennyire a történetet az elejétől. Asztalra fel, az asszisztens leszedte a kötést. Jön a doki, megszólal: 'Ebben még van varrat!!! Kivegyük?' Láttam ahogy felcsillan a szeme. 'Ááá, ne tessék viccelni doktor úr...bízzuk ezt majd az eredeti művészre. Csak egy kötéscserét szeretnék.' A kezdeti lelkesedése azonnal alábbhagyott...el is sétált csalódottan az asztaltól. Az asszisztens pikk-pakk tisztogatott kicsit, feltette az új kötést és viszlát. Annyit még sikerült megtudnom, hogy a félelmetes 'alsó' része a sebnek ahol még problémák illetve varratok voltak, egyáltalán nem volt rossz állapotban.

Elégedetten dőltem hátra, újabb pár napig rendben vagyok. Másnap mégis elkezdett motoszkálni bennem, hogy mikor legyen a következő csere? Ha várok hétfőig...az lehet túl sok, péntek azaz a mai nap az túl közel...hétvégén pedig csak magamra számíthatok. Végül kapitális ötlet jutott eszembe, felhívom a háziorvosom Debrecenben...elvileg ők is csinálnak ilyesmit. Még ha be is kell autózni Debrecenbe, akkor is jobb ha szakember intézi. Egy három perces telefonhívással sikerült megbeszélni, hogy hétfőn délután, rendelés előtt fél órával mehetek is. 

A három nap hamar elszállt, eljött a hétfő. Izgatottan készültem a dokihoz. Leginkább attól tartottam mindig hogy a kötés beleragad a sebbe és akkor ez sosem gyógyul be rendesen. Sosem gondoltam volna, hogy a háziorvosi rendelőben találkozom majd először olyan módszerrel ami ennek megakadályozására lenne hivatott. Sem a debreceni sem a hajdúböszörményi sebészeten nem kaptam hasonlót sem. A háziorvosnál ugyanis, a régi kötés levétele, majd tisztogatás és a doki általi szemrevételezés után az új kötés felrakása előtt kaptam egy fura, hálós anyagot...aminek elég fényes felülete volt és az volt a funkciója, hogy megakadályozza a sebbe történő beleszáradást. A történethez hozzátartozik, hogy lehet itt is csak azért jutott eszükbe mert kb. 5 perc volt legyógyítani a régi kötést...annyira bele volt ragadva. Eddig ilyesmi érdekes módon nem történt. Mindig könnyedén és gyorsan jött le a kötés.

A következő cserét szerdára irányoztuk elő és ebből már sejthető hogy az volt egyben az utolsó is a pénteki  sebészeti kontroll előtt. Minden hasonlóan zajlott akkor is mint ahogy fent írtam, azzal a kiegészítéssel hogy a seb kezdett egyre szebb formát ölteni. Ezt csak hallomásból tudom, megnézni még nem mertem. :)

Örültem, hogy valami javulás azért látható, mert őszintén megmondom eléggé el voltam kenődve...és kevés esélyt adtam neki, hogy minden zökkenőmentesen zajlik majd a kórház utáni gyógyulás folyamán. Izgatottan vártam a pénteket, mert újabb - reményeim szerint az utolsó - varratszedésre készültem. Rosszabb esetben pedig további kötéscserés támadásokra. Ezekre a pénteki kontrollokra két napi hideg élelemmel, kisebb túrafelszereléssel és jó adag türelemmel indultam el. A korábban említett, keddi speciális 'rendelést' kivéve mindig 3-4 órás várakozást jelentett egy-egy sebészeti látogatás. Nem történt ez másképp most sem, kilenc tájékán érkeztünk és fél kettőkor szabadultunk. Na, de a lényeg...felkészültem a varratszedésre és a további várakozás lehetőségére is, eljött az idő...behívtak a rendelőbe. Asztalra fel, nézzük. Nyomkodás, vizslatás...majd a döntés: csipeszt, ollót...szedjük ki! Cakk...cakk...cakk...pár nyissz és meg is voltunk. Egy jóval kisebb és dekoratívabb kötést kaptam már csak. Kb. a harmada volt méretben az eddigi lepedőknek. A doki felsegített az asztalról, majd azzal köszönt el, hogy 3 hónap múlva vagy panasz esetén kontroll. Hurrá! Ezt a mondatot szerettem volna hallani már hetek óta! Hogy ne csak napokra szakadjak el a kórháztól hanem hosszabb időre. De korai volt az örömöm...