Manapság a megosztás egészen mást jelent mint évtizedekkel ezelőtt. Szinte mindenki egyből a Facebook-ra és társaira asszociál. Számomra egészen mást takar ez a kifejezés.
Ezt is csak 'új' életem során tanultam meg...mit is jelent megosztani valamit másokkal. Itt elsősorban nem anyagi/tárgyi értelemben értem, hanem szellemi/érzelmi dolgokra gondoltam. Na, de kivel oszthatunk meg valamit és hogyan? Lehet ez bánat, öröm....kicsi vagy nagy horderejű....de akár teljesen jelentéktelen is. A lényeg annyi, hogy valami érzelmet, élményt váltson ki belőlünk amit szeretnénk megosztani másokkal. Elcsépelt szöveg, de nagyon fontos: a kommunikáció...
Vagy épp annak a hiánya. A mai modern, digitális, felgyorsult világban a valós kommunikáció kissé ellaposodott. Azt hiszem ezt érdemes bővebben kifejtenem. Az ellaposodás alatt azt értem, hogy 'hála' a technikai fejlődésnek szinte mindenki bármelyik percben elérhető...és el is várják mások is, hogy elérhetőek legyünk. A kommunikáció lehetősége állandóan (szó szerint) a kezünkben van. Talán pont ez az állandóság...a folyamatos 'készenlét' teszi azt, hogy írunk egymásnak ha kell...ha nem...ha van témánk ha nincs....sokszor csak unaloműzésként. Ráadásul véleményem szerint írásban interneten kommunikálva nem is vagyunk képesek igazán mély beszélgetésekre, még a 67381314 darab smiley ellenére sem....vagy akkor sem ha a téma épp olyan mélységű lenne.
Nincs hangsúly...nem látjuk a másik ember arcát, arckifejezéseit, mozdulatait, reakcióit. Ha felnézek a messenger-re...a beszélgetéseim résztvevőinek nagyon nagy része 1-10 perce volt elérhető maximum. És teljesen mindegy hogy délelőtt 9-kor nézek rá, délben, fél ötkör vagy este 8-kor. Az állandó 'készenlét' és elérhetőség miatt nem is tudhatjuk, hogy épp nem zavarunk-e. Persze most mondhatnánk....ha nem akar nem válaszol. Itt jön be a képbe viszont a : 'láttam...hogy láttad' szöveg. Ugye ismerős? :) Ilyen fokú elérhetőség mellett nehéz élni is...és még inkább beszűkülnek a valós kapcsolataink. Járulékos pozitivumként még az adott valós programot/helyzetet sem tudjuk megélni/élvezni mert állandóan a telefonon lógunk. És csodálkozunk hogy az embernek nincs magára egy szemernyi ideje sem? Pedig milyen fontos lenne...
Nemrég tartottam egy kis beszámolót a munkahelyemen (workshop gyanánt) az elmúlt időszakról, min mentem keresztül 'lelki' szempontból, mik azok a dolgok amikben megváltozott a világnézetem...és a gondolkodásom....plusz miként hatott és hat is rám a mindennapos mozgás. Talán kissé meglepőnek tűnhet...hogy kerül ez a téma munkahelyi környezetbe? Egy kicsit én is tartottam tőle, de úgy gondoltam, hogy ez egy olyan téma amihez 'értek', amiben van személyes érintettségem is...illetve tudok róla olyan szinten beszélni hogy az talán hasznos lehet mások számára is. Nem okosságokat szerettem volna megosztani vagy örökérvényű nagy igazságokat, csak a saját magam által tapasztalt dolgokat. És mivel nem egy utcáról beesett ismeretlen vagyok a csoport számára, reméltem, hogy kissé hatásosabb lesz mint ha egy ismeretlentől hallanak hasonlót. Lehet egy picit többet beszéltem mint kellett volna (kb. 30-35 percet) de úgy láttam senki nem aludt el a végére....sőt többen említették utána hogy jól sült el a dolog és tetszett nekik. A beszéd végén megkönnyebbültnek éreztem magam, jó érzés volt megosztani a csoportommal mi is zajlott és zajlik bennem tavaly július vége óta. Igen, ez eléggé magánjellegű dolog...de én úgy gondoltam, hogy számomra valamint a hallgatóság számára is pozitív hozadéka lesz majd remélhetőleg.
Arra szeretnék bíztatni mindenkit, hogy ne tartsa magában a történeteit....beszéljen róla másoknak. Sokszor az is nagy segítség ha csak meghallgatnak. Megkönnyebbülsz és fel is szabadulsz kissé. Nem érdemes cipelni magunkkal olyan terheket, gondokat...amik csak lehúzzák az embert és ólomsúlyként ülnek a vállunkon. Néha nem is érezzük ezt a tehert...csak akkor amikor lekerül a vállunkról. Ezért is érzem fontosnak, hogy mondjuk ki amit gondolunk, merjük kifejezni magunkat....elmesélni mi nyomja a lelkünk...mert a negatív dolgokkal sokkal nehezebb bánni. Az örömöt általában szívesen világgá kürtöli az ember...de a terheket, gondokat...már hajlamosak vagyunk megtartani magunknak.
Számomra a 30 napos kórházi 'nyaralás', az utána következő hosszú-hosszú felépülés majd a gyaloglás hozta el azt a lehetőséget, hogy nyíltabban merjek kommunikálni....elmondjam mi van a szívemen és merjek nyitni más emberek irányába is. Ne becsüljem le magam, hogy ez tuti nem érdekel senkit. Mert valakit érdekel, ebben biztos vagyok. Hogy kinek mi hozza el ezt a változást...azt sajnos nem tudom. Keresgélni kell, kísérletezni...hogy mi az a hobbi, sport...bármi ami tud ebben segíteni. De előre szólok...nem 1-2 hetes menet lesz. Sem a megtalálása, sem pedig a 'változás'. Kitartás és nagyfokú türelem kell hozzá...de csak hajrá! A jutalom nem marad el.
Ha valaki úgy érzi, szüksége van egy kis beszélgetésre vagy csak valakire aki meghallgatja...az tudja hol keressen. :)
