A műtét egyik majdnem pozitív hozadéka volt a jelentős súlyvesztés. Azért írom, hogy majdnem...mert ugye nekem ezt a -21 kilogrammot körülbelül bő egy hónap alatt sikerült abszolválni. Ez pedig minden, csak nem egészséges. Főleg nem olyan körülmények között ahogyan velem történt. Érdekes módon, amikor hazatértem 90kg voltam...és még utána is fogytam...egészen 87-ig. Valószínűsítem azért, mert továbbra sem voltam képes túl sok mozgásra és evésre.
Többen azzal vígasztaltak eleinte, hogy de milyen jó hogy sokat fogytam. Nézzem a pozitív oldalát a dolgoknak. Ez valahol igaz is, viszont a műtétek okozta alap terhelés mellé komoly pluszt jelentett a súlycsökkenés is. Különösképpen azért mert nem a jelentős mennyiségű fókazsíromból fogytam természetesen, hanem az a minimál izom tűnt el rólam amim volt. És akkor még nem is beszéltem arról a tényről, hogy nyolc napig semmit nem ettem, három napig pedig semmit nem ittam. Tehát szép ez, jó ez...de elég kemény volt innen 'szépíteni'...tekintve hogy a testsúlyom ötödét elvesztettem ilyen rövidke idő alatt.
A kórházban ugye elég ritkán kellett (eleinte pedig nem is tudtam) mozogni. Ez a fentiekkel kombinálva jelentősen leredukálta mindenféle olyan képességem ami pl. olyan egyszerű dolgokhoz kellett mint a járás. Az első műtét után ugye elég volt csak úgy a létminimumot teljesítenem sétálgatás szintjén...tényleg olyan szinten voltam mint a kisbabák....ettem,ittam (már ha épp lehetett) illetve aludtam. Meg ugye a természetes szükségletek és tisztálkodás light. Ilyenkor az ember még nem is fogja a jelet, hogy nem csak a fájdalom miatt halad úgy mint egy leselejtezés előtt álló birodalmi lépegető, hanem nincs birtokában izmoknak és egyensúlynak ami mindenképp jól jönne a közlekedéshez.
Amíg bent voltam, a helyzet nem sokat változott. Képes voltam sétálgatni a folyosón fel és le...de messzebb nem merészkedtem. Így a masszív izomzat sem kezdett épülni...bárhogy koncentráltam. Azt már ekkor is sejtettem hogy ez nem lesz egy fáklyás menet. Körülbelül a szabadulásomtól az első újra munkában töltött napig eltelt másfél hónapban továbbra is le kellett mondanom a komolyabb javulásról - már ami az izomtömeget illeti, hiszen minimálisan növekedett csak a naponta megtett métereim száma. Eleinte az udvaron róttam a köröket, majd eljött az idő amikor kimerészkedtem az utcára. Az első sétám elég tragikusra sikeredett, több szempontból is. Az első tragédia akkor következett be amikor kicsit felbátorodtam és felgyorsítottam mint a DKV busz ha utast lát a megállóban. Na, ekkor rögtön jelzett őkelme, hogy bizony ennyire még nem vagy jól. Fájdalmak közepette vettem vissza a tempóból és a most már viszonylag ölesnek számító lépteimből. A második tragédia az volt, amikor szembesültem vele hogy mennyivel másabb az udvaron tíz kört megtenni ami mondjuk legyen 250-300 méter, illetve mennyire más 250-300 métert egyenesen, azonos tempóval letudni. Valamint az is bevillant a fejembe, hogy oké...szép dolog, hogy eddig elsétáltam de hoppá...vissza is kell valahogy menni. A harmadik tragédiát a hazatérésnél éltem meg, ugyanis a tükrös ellenőrzésnél láttam, hogy bizony foltos a kötésem... Kellett nekem féktelenül gyorsulgatni...
Szerencsére nem lett belőle nagyobb gond, a foltosodás megállt és utána már csak a biztonságos sebességhatáron belül mozgolódtam. Illetve aznap totál pihenőre és vigyázzban fekvésre kárhoztattam magam. Ha ilyesmi foltosodás történt, akkor mindig merev gerenda állapotba helyeztem magam, remélve hogy ezzel elkerülöm a helyzet fokozódását. Miután megszabadultam az összes varrattól és a kötésektől, még pár napig óvatos duhaj voltam...mert jó ez a szabadság...csak nehogy túlbuzgóságomban még hanyatlani kezdjen az állapotom vagy legrosszabb esetben visszakerüljek a kórházba. Amikor már 90%-ban biztos voltam benne, hogy képes vagyok - ha lassan is - sétálni mindenféle szakadási és foltosodási veszély nélkül, akkor kezdődött igazán az 'aktív' időszakom.
Első hosszabb utamra akkor indultam amikor nővéremék itt voltak és sétálni indultak a kisfiukkal. Gondoltam, ez jó alkalom lesz hogy ellenőrzött körülmények közt tegyem meg az első komoly utamat. Annyira jól sikerült, hogy hétszáz méter után inkább visszafordultam. De...már haladtam, hiszen korábban 250-300 méter is nagy feladat elé állított. Körülbelül két hét után eljött az az idő, amikor ismét megpróbálkoztam a teljes 'körrel'. Akkor még nem tudtam, hogy a kör 2.5km-t jelent. Megint csak nővéremék vigyázó szemei mellett indultam útnak. És sikerült. Körbeértem. Igaz, hogy a végén kb. a kerítésen lógva futottam be a célba...de megvolt...körbeértem. Utána másfél napig pihentem és hangosan mormoltam, hogy: 'egy ideig nem...egy ideig tuti nem'.
Szépen lassan, napról-napra jobban ment a séta. Már nem a kerítés-mankó segítségével érkeztem meg és menet közben is jobban éreztem magam. Igaz a tempóm azért még erősen kifogásolható volt, de számomra óriási eredmény volt, hogy egyáltalán körbe tudok menni viszonylagos kényelemben. Idővel persze gyorsultam és még inkább öröm volt mozogni. Nem az volt a cél, hogy csak éljem túl...vagy a remény hogy ne szakadjon, ne fájjon. Ekkor hetente 2-3 alkalommal sétálgattam...a 'kör' távja bőven elég volt. Azóta eltelt jó néhány hét, megjártam egy céges utazás során Frankfurtot, ahol sokat talpaltam naponta mivel a hotel nem volt messze a munkahelyemtől és minden más is sétatávon belül volt. Azért a nap végére még jócskán elfáradtam.
December óta aktivizálódtam igazán. Most már nem téma napi 8-9-10 kilométer séta sem. A tempóm 4.7-5 km/h közötti. Ez azért fontos, mert az okos emberek szerint az tempós sétának számít és idézőjelesen már van is értelme, nem pedig csak egyszerű lődörgés. Hiszen nekem az lenne az elsődleges célom, amellett, hogy egészséges a mozgás...az hogy elkerüljem a ledobott kilók ismételt elraktározását. Most a gyaloglás jelenti nekem a mindennapos mozgást, mással még nem nagyon mertem próbálkozni pedig elvileg már kicsit emelgethetnék is. Reggelente és este szoktam 10-15 percet tornázgatni, kicsit átmozgatom a karjaimat, törzsemet, nyakamat. Hogy ne rottyadjanak le azok se túlságosan.
Amikor a 87 kg-os állapotomban voltam, a dokim aggódott, hogy miért nem szedek már vissza súlyt miért továbbra is csak csökkenésre vagyok képes. Ma biztosan nem aggódna, mert 91 kg vagyok. Jó ideje nem álltam mérlegre, viszont első körben nagyon meglepett hogy mennyit mutat a mérleg. Persze utána rögtön beugrott, hogy remélhetőleg az a kósza négy kiló az izom..nem pedig fókaháj. Hiszen...az evésre figyelek, főként arra kell figyelnem, hogy mit eszek...arra hogy mennyit...arra nem. Jelentősen csökkent a gyomrom befogadóképessége a műtét óta. Illetve mozgok is napi másfél-két órát...nem lenne szabad zsírt raktároznom. Ezzel nyugtatom magam, mert azt se látom magamon hogy nagyobb lennék mint voltam, illetve a fogyás után vett nadrágjaim sem bizonyulnak kicsinek még most sem...sőt van olyan amelyik öv nélkül már nem is áll meg rajtam.
Annak örülök, hogy a mozgás iránti lelkesedésemet fent tudom tartani. Sőt, egyre jobban élvezem és várom a sétákat. Igyekszem mindig kicsit túltolni a határaimat...vagy marad a hasonló táv csak kevesebb részre osztva vagy pedig több kisebb részletben, de nagyobb össztáv a cél. Ha valamilyen okból nem tudok 1-2 napig gyalogolni, akkor már érzem hogy hiányzik. Olyasmi belső feszültség van bennem mint amikor már nagyon-nagyon éhes valaki...és már amiatt ideges...mert nem eszik. Megismertem a mozgás terápiás hatását. Érzem, hogy vidámabb, felszabadultabb leszek amikor gyaloglok...szinte látom ahogy elhagy a stressz és valami különös nyugalom száll meg. Kivéve amikor a helyi kutyákkal kell farkasszemet néznem...mert eléggé gyakoriak errefelé a gazdátlan (vagy inkább csak perpillanat gazdi-felügyelet nélküli) kutyák. Én abban a hitben ringatom magam hogy saját szakállukra önállósítják magukat...remélem, hogy nem a gazdi engedi őket ki 'séta' céljából.
Sajnos, az utóbbi éveimre egyáltalán nem volt jellemző a rendszeres mozgás....és a helyes táplálkozás sem. Most fordult a világ, mert kaptam egy pofont július végén. De élvezem. Na nem a pofont...hanem ami utána történt. Amit változtatott rajtam. Emberileg és fizikailag egyaránt.
 | ||
| Ezt hatványozottan így éreztem a kórházban, bár korábban sem voltam nagy futó. |
Amíg bent voltam, a helyzet nem sokat változott. Képes voltam sétálgatni a folyosón fel és le...de messzebb nem merészkedtem. Így a masszív izomzat sem kezdett épülni...bárhogy koncentráltam. Azt már ekkor is sejtettem hogy ez nem lesz egy fáklyás menet. Körülbelül a szabadulásomtól az első újra munkában töltött napig eltelt másfél hónapban továbbra is le kellett mondanom a komolyabb javulásról - már ami az izomtömeget illeti, hiszen minimálisan növekedett csak a naponta megtett métereim száma. Eleinte az udvaron róttam a köröket, majd eljött az idő amikor kimerészkedtem az utcára. Az első sétám elég tragikusra sikeredett, több szempontból is. Az első tragédia akkor következett be amikor kicsit felbátorodtam és felgyorsítottam mint a DKV busz ha utast lát a megállóban. Na, ekkor rögtön jelzett őkelme, hogy bizony ennyire még nem vagy jól. Fájdalmak közepette vettem vissza a tempóból és a most már viszonylag ölesnek számító lépteimből. A második tragédia az volt, amikor szembesültem vele hogy mennyivel másabb az udvaron tíz kört megtenni ami mondjuk legyen 250-300 méter, illetve mennyire más 250-300 métert egyenesen, azonos tempóval letudni. Valamint az is bevillant a fejembe, hogy oké...szép dolog, hogy eddig elsétáltam de hoppá...vissza is kell valahogy menni. A harmadik tragédiát a hazatérésnél éltem meg, ugyanis a tükrös ellenőrzésnél láttam, hogy bizony foltos a kötésem... Kellett nekem féktelenül gyorsulgatni...
Szerencsére nem lett belőle nagyobb gond, a foltosodás megállt és utána már csak a biztonságos sebességhatáron belül mozgolódtam. Illetve aznap totál pihenőre és vigyázzban fekvésre kárhoztattam magam. Ha ilyesmi foltosodás történt, akkor mindig merev gerenda állapotba helyeztem magam, remélve hogy ezzel elkerülöm a helyzet fokozódását. Miután megszabadultam az összes varrattól és a kötésektől, még pár napig óvatos duhaj voltam...mert jó ez a szabadság...csak nehogy túlbuzgóságomban még hanyatlani kezdjen az állapotom vagy legrosszabb esetben visszakerüljek a kórházba. Amikor már 90%-ban biztos voltam benne, hogy képes vagyok - ha lassan is - sétálni mindenféle szakadási és foltosodási veszély nélkül, akkor kezdődött igazán az 'aktív' időszakom.
Első hosszabb utamra akkor indultam amikor nővéremék itt voltak és sétálni indultak a kisfiukkal. Gondoltam, ez jó alkalom lesz hogy ellenőrzött körülmények közt tegyem meg az első komoly utamat. Annyira jól sikerült, hogy hétszáz méter után inkább visszafordultam. De...már haladtam, hiszen korábban 250-300 méter is nagy feladat elé állított. Körülbelül két hét után eljött az az idő, amikor ismét megpróbálkoztam a teljes 'körrel'. Akkor még nem tudtam, hogy a kör 2.5km-t jelent. Megint csak nővéremék vigyázó szemei mellett indultam útnak. És sikerült. Körbeértem. Igaz, hogy a végén kb. a kerítésen lógva futottam be a célba...de megvolt...körbeértem. Utána másfél napig pihentem és hangosan mormoltam, hogy: 'egy ideig nem...egy ideig tuti nem'.
Szépen lassan, napról-napra jobban ment a séta. Már nem a kerítés-mankó segítségével érkeztem meg és menet közben is jobban éreztem magam. Igaz a tempóm azért még erősen kifogásolható volt, de számomra óriási eredmény volt, hogy egyáltalán körbe tudok menni viszonylagos kényelemben. Idővel persze gyorsultam és még inkább öröm volt mozogni. Nem az volt a cél, hogy csak éljem túl...vagy a remény hogy ne szakadjon, ne fájjon. Ekkor hetente 2-3 alkalommal sétálgattam...a 'kör' távja bőven elég volt. Azóta eltelt jó néhány hét, megjártam egy céges utazás során Frankfurtot, ahol sokat talpaltam naponta mivel a hotel nem volt messze a munkahelyemtől és minden más is sétatávon belül volt. Azért a nap végére még jócskán elfáradtam.
December óta aktivizálódtam igazán. Most már nem téma napi 8-9-10 kilométer séta sem. A tempóm 4.7-5 km/h közötti. Ez azért fontos, mert az okos emberek szerint az tempós sétának számít és idézőjelesen már van is értelme, nem pedig csak egyszerű lődörgés. Hiszen nekem az lenne az elsődleges célom, amellett, hogy egészséges a mozgás...az hogy elkerüljem a ledobott kilók ismételt elraktározását. Most a gyaloglás jelenti nekem a mindennapos mozgást, mással még nem nagyon mertem próbálkozni pedig elvileg már kicsit emelgethetnék is. Reggelente és este szoktam 10-15 percet tornázgatni, kicsit átmozgatom a karjaimat, törzsemet, nyakamat. Hogy ne rottyadjanak le azok se túlságosan.
Amikor a 87 kg-os állapotomban voltam, a dokim aggódott, hogy miért nem szedek már vissza súlyt miért továbbra is csak csökkenésre vagyok képes. Ma biztosan nem aggódna, mert 91 kg vagyok. Jó ideje nem álltam mérlegre, viszont első körben nagyon meglepett hogy mennyit mutat a mérleg. Persze utána rögtön beugrott, hogy remélhetőleg az a kósza négy kiló az izom..nem pedig fókaháj. Hiszen...az evésre figyelek, főként arra kell figyelnem, hogy mit eszek...arra hogy mennyit...arra nem. Jelentősen csökkent a gyomrom befogadóképessége a műtét óta. Illetve mozgok is napi másfél-két órát...nem lenne szabad zsírt raktároznom. Ezzel nyugtatom magam, mert azt se látom magamon hogy nagyobb lennék mint voltam, illetve a fogyás után vett nadrágjaim sem bizonyulnak kicsinek még most sem...sőt van olyan amelyik öv nélkül már nem is áll meg rajtam.
Annak örülök, hogy a mozgás iránti lelkesedésemet fent tudom tartani. Sőt, egyre jobban élvezem és várom a sétákat. Igyekszem mindig kicsit túltolni a határaimat...vagy marad a hasonló táv csak kevesebb részre osztva vagy pedig több kisebb részletben, de nagyobb össztáv a cél. Ha valamilyen okból nem tudok 1-2 napig gyalogolni, akkor már érzem hogy hiányzik. Olyasmi belső feszültség van bennem mint amikor már nagyon-nagyon éhes valaki...és már amiatt ideges...mert nem eszik. Megismertem a mozgás terápiás hatását. Érzem, hogy vidámabb, felszabadultabb leszek amikor gyaloglok...szinte látom ahogy elhagy a stressz és valami különös nyugalom száll meg. Kivéve amikor a helyi kutyákkal kell farkasszemet néznem...mert eléggé gyakoriak errefelé a gazdátlan (vagy inkább csak perpillanat gazdi-felügyelet nélküli) kutyák. Én abban a hitben ringatom magam hogy saját szakállukra önállósítják magukat...remélem, hogy nem a gazdi engedi őket ki 'séta' céljából.
Sajnos, az utóbbi éveimre egyáltalán nem volt jellemző a rendszeres mozgás....és a helyes táplálkozás sem. Most fordult a világ, mert kaptam egy pofont július végén. De élvezem. Na nem a pofont...hanem ami utána történt. Amit változtatott rajtam. Emberileg és fizikailag egyaránt.
