Bízz magadban

Több mint három hónapja nem írtam a blogra. Emiatt akadt is némi hiányérzetem...de ami késik az nem múlik ugyebár. Mi is történt velem azóta? Milyen újabb változásokat észleltem ebben a három hónapban?....ezekről szeretnék most kicsit bővebben mesélni.

Aktuális fizikai állapotunk általában elég nagy hatással van az érzelmi rendszereinkre is. Hiszen amikor valaki beteg, fáradt vagy csak szimplán a létezés fájdalmával küzd...akkor a lelki világával kapcsolatban sem számíthat jobb állapotokra. Talán nem kell magyarázni, mert mindenki volt már beteg.....vagy fáradt egy-egy húzósabb nap vagy időszak után...és tudjuk jól mindannyian hogy olyankor bizony az alapállapotban örömteli dolgok sem tudnak annyira felpörgetni. Februárban amikor a legutóbbi posztot írtam a fizikai állapotomról már úgy gondoltam egészen jól tartom magam, utólag belegondolva viszont csak a korábbi (nem túl fényes) helyzethez képest voltam fittebb. A feltett képen 5.82 km/h átlagsebesség szerepelt illetve 106 km-nyi gyaloglás egész januárra nézve. Akkor azt írtam, szeretném a napi 10 ezer lépést tartani (vagyis inkább elérni...mert akkoriban 9.3 ezer volt az átlag) ....nézzük mennyire sikerült ez....

A gyaloglás számomra magányos tevékenység. Csak én létezem és az előttem álló út. (Meg a kóbor kutyák néha...) Amikor 'úton vagyok' az agyam átáll egy olyan üzemmódba amit nem is tudnék pontosan leírni. Hiszen egyszerre kapcsol ki, olyan értelemben hogy nem 'kattog' az agyam mindenféle baromságon....ugyanakkor elősegíti a 'kreatív' vagy inkább problémamegoldó gondolataimat is. Több esetben is sikerült választ találnom gyaloglás közben az épp aktuális 'élet nagy kérdéseire'. Ezt már korábban is megénekeltem talán. Viszont van egy másik nem elhanyagolható lelki hatása is amit csak az elmúlt időszakban kezdtem észrevenni. Ez pedig nem más mint a siker és az ahhoz kapcsolódó mondhatni eufórikus érzés. Most már elmondhatom, a napi 10 ezer lépés elérése azóta minden hónapban bőven sikerült. A sikerélmény viszont nem ennek köszönhető. Más célokat nem határoztam meg mivel nem vagyok élsportoló, számomra bőven a hobbi kategóriába tartozik a mozgás. Úgy voltam vele...ami jön az jön, nem eröltetem túl. Aztán mégis azon kaptam magam, hogy néha-néha az órámra pillanatva a km-enkénti időt látva elkezdtem rákapcsolni kicsit...mert megörültem, hogy micsoda kozmikus sebességgel sikerült addig haladnom. Februárban és márciusban is még azért 'tekertem fel' a hangerőt, hogy a mágikus 10 perc/km alá kerüljek. Emlékszem amikor először sikerült egy 3 km-es körben egyetlen km-t tíz perc alá vinnem...még úgy loholtam hogy utána másfél hétig pihentem kb. Aztán szépen lassan, észrevétlenül elkezdtek maguktól 'jönni' a tíz perc alatti kilométerek. Egyre több és több....

Ennek az egyik oka az lehetett, hogy ugyan próbáltam néha sietni...de óriási célok nem voltak előttem kőbe vésve. El tudtam engedni azt, hogy mindenképp gyorsulnom kell...és csak gyalogoltam....gyalogoltam. Pár héttel később végignézve az időket a telefonom tudatosult bennem mennyit is változott a tempóm, a pulzusom, a lépéshossz és a gyakorisága is. Elérkezett az az időszak amikor már teljesen kikoptak a 10 perc feletti km-ek. Ekkor talán 1-2 könnycseppet is elmorzsoltam...tudva hogy milyen állapotból indultam a kórházból hazatérés után. Pedig még hol volt a vége? Látva az egyre növekvő tempómat....illetve a csökkenő perc/km értékeket...felbátorodtam. Miért ne lehetne ebből hamarosan 9 perc környéke is? De továbbra is lazán, nem rágörcsölve gyalogoltam...gyalogoltam tovább. Ismét pár hét elteltével számot vetettem....hogy mi a helyzet. Meglepetésemre 9:10-9:20 közötti /km időket láttam. Hoppá....akkor tényleg nem elérhetetlen a 9 perc sem akár? Karnyújtásnyira került tőlem az amire hetekkel korábban még csak gondolni mertem.

Végül májusban eljött az első. Az első olyan km amihez 8-assal kezdődő idő tartozott. Igaz hogy csak egyetlen km volt egy 9 km-es adagból....de akkor ismét végtelen boldogsággal töltött el hogy sikerült. Kicsit megrendülten, de mégis óriási élménnyel ültem le feldolgozni a látottakat. Kiszakadt belőlem sok minden. Ez kivülről gondolom viccesnek tűnik...hogy micsoda földöntúli érzést tud nekem okozni egy látszólag mindennapos, jelentéktelen dolog mint a gyaloglás. Bár soha nem éltem drogokkal...és nem voltam függő sem, de talán ehhez hasonlítható azoknak a hatása is. Kivesz a mindennapokból, lezárja az agyam és nincs más csak boldogság. Legyen eső, legyen 40 fok...vagy épp havazás. Történhet bármi az életben, úgy érzem van 'támaszom'...és erősebb vagyok lelkileg mint valaha.

Ott az első 9 alatti...

További adatok a 'híres' elsőről

Épp a mai nap esett meg velem az a csúfság, hogy csak egyetlen alkalommal tudtam kiszabadulni gyalogolni. És akkor is nagyon minimális időablak állt rendelkezésemre ezért tisztában voltam vele hogy itt bizony egyetlen kör lesz...ami 3 km, de akkor abba beleadok mindent ami jelenleg a csövön kifér. Kíváncsi voltam hol van most számomra a határ. Tudva azt hogy nem is olyan rég még a 10 perc alatti időhöz mekkora rohanás volt szükséges...nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság hogy mire vagyok most képes. Féltávnál jelzett az órám... Még CSAK féltáv? ...ordítottam magamban....azt hittem lerobban a lábam. Végül csak sikerült elérnem a 'célig'....és már az órára pillantás előtt éreztem, hogy itt csakis jó eredmény születhetett. Igazam lett...bizonyíték alant.

Igaz, az első km nyamvadt  9:10-es ideje fájó pont...bárhonnan nézem is, de a 9 perc alatti átlag a három kilométerre vetítve ismét eljuttatott a nirvanába. Megint olyan szintű boldogságot éreztem, hogy kb. a világ minden baját el tudtam volna felejttetni bárkivel....nem csak saját magammal. Ezek a dolgok olyan szintű lökést adnak...amit nehéz szavakba önteni, ezt érezni kell. És azt kívánom hogy mindenki találja meg azt a tevékenységet vagy hobbit (nem Frodót....) ami hasonló érzéseket vált majd ki belőle is....és ennyire motiválja hogy tovább-tovább....mert megéri. Néha elfárad az ember, néha fáj a láb....néha mocskos lesz az esőtől..sártól...vagy épp az aszfaltra olvad a melegtől...de megéri.

A végére hagytam a megtett távolságot, hiszen a tempó javulása mellett az sem elhanyagolható. A januári adataim 106 km-t mutattak. Nos, odalent két  időben közelebbi adat látható május/júniusból.

Nem is rossz...

Értelemszerűen ez csak 'félhavi'

Érdemes bízni magunkban. Dolgozni, kitartani valaki vagy valami mellett....mert hiszem hogy akkor a jutalom nem marad el. Eleinte biztosan nehéz...ez tény....viszont idővel az egész átmegy egy öngeneráló folyamatba....ami szinte magától 'hozza' a következő lépést, a következő mérföldkövet...örömet. Most már tudom...terveznem kell...kell hogy legyenek célok...mindig újabb és újabb célok...ez visz majd előre. Viszont nem csak a fizikai fittségünkön kell dolgoznunk, hanem a lelki dolgainkon is...a kapcsolatainkon. Legyen az akár párkapcsolat, családi...baráti....kollegiális....bármilyen. Velük is 'dolgozni' kell, hogy működhessen a dolog. Folyamatosan...figyelni, építgetni....nézni a következő célokat, kommunikálni...nyíltan, őszintén...hogy kiépülhessen a bizalom nem csak magunk felé hanem mások irányába is. Kevés szebb dolog van annál amikor azt mondhatod valakire, hogy benne ténylegesen megbízol feltételek nélkül.

Megosztás

Manapság a megosztás egészen mást jelent mint évtizedekkel ezelőtt. Szinte mindenki egyből a Facebook-ra és társaira asszociál. Számomra egészen mást takar ez a kifejezés.

Ezt is csak 'új' életem során tanultam meg...mit is jelent megosztani valamit másokkal. Itt elsősorban nem anyagi/tárgyi értelemben értem, hanem szellemi/érzelmi dolgokra gondoltam. Na, de kivel oszthatunk meg valamit és hogyan? Lehet ez bánat, öröm....kicsi vagy nagy horderejű....de akár teljesen jelentéktelen is. A lényeg annyi, hogy valami érzelmet, élményt váltson ki belőlünk amit szeretnénk megosztani másokkal. Elcsépelt szöveg, de nagyon fontos: a kommunikáció...

Vagy épp annak a hiánya. A mai modern, digitális, felgyorsult világban a valós kommunikáció kissé ellaposodott. Azt hiszem ezt érdemes bővebben kifejtenem. Az ellaposodás alatt azt értem, hogy 'hála' a technikai fejlődésnek szinte mindenki bármelyik percben elérhető...és el is várják mások is, hogy elérhetőek legyünk. A kommunikáció lehetősége állandóan (szó szerint) a kezünkben van. Talán pont ez az állandóság...a folyamatos 'készenlét' teszi azt, hogy írunk egymásnak ha kell...ha nem...ha van témánk ha nincs....sokszor csak unaloműzésként. Ráadásul véleményem szerint írásban interneten kommunikálva nem is vagyunk képesek igazán mély beszélgetésekre, még a 67381314 darab smiley ellenére sem....vagy akkor sem ha a téma épp olyan mélységű lenne. 

Nincs hangsúly...nem látjuk a másik ember arcát, arckifejezéseit, mozdulatait, reakcióit. Ha felnézek a messenger-re...a beszélgetéseim résztvevőinek nagyon nagy része 1-10 perce volt elérhető maximum. És teljesen mindegy hogy délelőtt 9-kor nézek rá, délben, fél ötkör vagy este 8-kor.  Az állandó 'készenlét' és elérhetőség miatt nem is tudhatjuk, hogy épp nem zavarunk-e. Persze most mondhatnánk....ha nem akar nem válaszol. Itt jön be a képbe viszont a : 'láttam...hogy láttad' szöveg. Ugye ismerős? :) Ilyen fokú elérhetőség mellett nehéz élni is...és még inkább beszűkülnek a valós kapcsolataink. Járulékos pozitivumként még az adott valós programot/helyzetet sem tudjuk megélni/élvezni mert állandóan a telefonon lógunk. És csodálkozunk hogy az embernek nincs magára egy szemernyi ideje sem? Pedig milyen fontos lenne...

Nemrég tartottam egy kis beszámolót a munkahelyemen (workshop gyanánt) az elmúlt időszakról, min mentem keresztül 'lelki' szempontból, mik azok a dolgok amikben megváltozott a világnézetem...és a gondolkodásom....plusz miként hatott és hat is rám a mindennapos mozgás. Talán kissé meglepőnek tűnhet...hogy kerül ez a téma munkahelyi környezetbe? Egy kicsit én is tartottam tőle, de úgy gondoltam, hogy ez egy olyan téma amihez 'értek', amiben van személyes érintettségem is...illetve tudok róla olyan szinten beszélni hogy az talán hasznos lehet mások számára is. Nem okosságokat szerettem volna megosztani vagy örökérvényű nagy igazságokat, csak a saját magam által tapasztalt dolgokat. És mivel nem egy utcáról beesett ismeretlen vagyok a csoport számára, reméltem, hogy kissé hatásosabb lesz mint ha egy ismeretlentől hallanak hasonlót. Lehet egy picit többet beszéltem mint kellett volna (kb. 30-35 percet) de úgy láttam senki nem aludt el a végére....sőt többen említették utána hogy jól sült el a dolog és tetszett nekik. A beszéd végén megkönnyebbültnek éreztem magam, jó érzés volt megosztani a csoportommal mi is zajlott és zajlik bennem tavaly július vége óta. Igen, ez eléggé magánjellegű dolog...de én úgy gondoltam, hogy számomra valamint a hallgatóság számára is pozitív hozadéka lesz majd remélhetőleg. 

Arra szeretnék bíztatni mindenkit, hogy ne tartsa magában a történeteit....beszéljen róla másoknak. Sokszor az is nagy segítség ha csak meghallgatnak. Megkönnyebbülsz és fel is szabadulsz kissé. Nem érdemes cipelni magunkkal olyan terheket, gondokat...amik csak lehúzzák az embert és ólomsúlyként ülnek a vállunkon. Néha nem is érezzük ezt a tehert...csak akkor amikor lekerül a vállunkról. Ezért is érzem fontosnak, hogy mondjuk ki amit gondolunk, merjük kifejezni magunkat....elmesélni mi nyomja a lelkünk...mert a negatív dolgokkal sokkal nehezebb bánni. Az örömöt általában szívesen világgá kürtöli az ember...de a terheket, gondokat...már hajlamosak vagyunk megtartani magunknak.

Számomra a 30 napos kórházi 'nyaralás', az utána következő hosszú-hosszú felépülés majd a gyaloglás hozta el azt a lehetőséget, hogy nyíltabban merjek kommunikálni....elmondjam mi van a szívemen és merjek nyitni más emberek irányába is. Ne becsüljem le magam, hogy ez tuti nem érdekel senkit. Mert valakit érdekel, ebben biztos vagyok. Hogy kinek mi hozza el ezt a változást...azt sajnos nem tudom. Keresgélni kell, kísérletezni...hogy mi az a hobbi, sport...bármi ami tud ebben segíteni. De előre szólok...nem 1-2 hetes menet lesz. Sem a megtalálása, sem pedig a 'változás'. Kitartás és nagyfokú türelem kell hozzá...de csak hajrá! A jutalom nem marad el. 

Ha valaki úgy érzi, szüksége van egy kis beszélgetésre vagy csak valakire aki meghallgatja...az tudja hol keressen. :)

Fél év

Ha naptár szerint nézzük, holnap lesz hat hónapja és egy hete hogy lezajlott az első műtét. Kicsit késtem ezzel a bejegyzéssel..de igazából nem is készültem ilyen összefoglalóra. Viszont úgy érzem, ez mégis egy kisebb mérföldkő amit talán érdemes megénekelnem, hogy honnan indultam, hol tartok most...és talán merre szeretnék haladni.

A 'honnan indultam?' kérdésre sem egyszerű már választ adni. Vehetném alapnak a műtét előtti állapotom illetve közvetlen a műtét utánit is. Maradjunk annyiban, hogy előtte sem voltam túl aktív...de ami utána következett az eléggé megdöbbentő volt. Csodálatos mobiltelefonomnak hála - ami ugye nagyon ügyesen figyeli az általam megtett lépéseket - tudom most bemutatni miként is alakult az én aktivitásom az elmúlt fél évben. Egy pici gond van vele, hogy ugye csak akkor mér...ha nálam van a telefon...tehát pl. a kórház folyosóján rótt óriási köreimet nem rögzítette vagy amikor már itthon a nappaliban vagy az udvaron köröztem. 

Így kecskéztem augusztusban

A fenti képen látható, hogy a hónap egyik napja mindig ki van jelölve...az lenne ebben az esetben a 29.-i 361 darab lépésem. Azért voltam aznap ennyire 'hiperaktív' a többi naphoz képest, mert akkor tértem haza a kórházból. A napi átlag 77 lépést többszörösen túlszárnyaltam aznap. (Érdemes az átlag lépésszámot nézni mindig) Egy pillanatra mindenki gondolja át mennyi is az a 77 lépés kb. távolságban. 'Romos' állapotban kb. az én egyetlen lépésem olyan max. 40-50 centiméter volt. Ezt a mostani, már tempósnak nevezhető 74-80 közötti lépéshosszomból tippelem. Gyors számolással könnyen kiderül, hogy napi kevesebb mint 40 méter volt a táv augusztusban. Alább látható a szeptemberi aktivitásom. Ebben a hónapban főképp azokon a napokon sétáltam többet (telefonnal a zsebemben) amikor kontrollra voltam hivatalos. Valamint szeptember vége felé már azért többet sétálgattam az udvaron is, igaz telefon nélkül. Tehát nem annyira gyászos a kép mint amit a számok mutatnak.

Kozmikus mértékű fejlődés augusztushoz képest

Talán októbert nevezhetjük az első igazán 'aktív' hónapomnak. Kinyílt előttem a világ, hiszen ekkor próbálkoztam meg ismét a vezetéssel. Azért még óvatos duhajnak számítottam, de számomra maga volt a mennyország, hogy végre nem csak a házat kellett bámulnom.Ahogy a lenti képen is látszik...ismét jelentős növekedés történt az átlag lépések számában.

A határ a csillagos ég...gondoltam ekkor

Novemberben pedig újabb lépést tettem a normál élet felé, ugyanis ekkor már az irodába is bemerészkedtem dolgozni, illetve egy hétig Frankfurtban voltam céges úton, ahol szintén sétálva közlekedtünk, mert a hotel elég közel volt az irodához. A július előtti adataimat elnézve ez a hónap már hasonlított egy átlag hónapomhoz. Utólag belegondolva ez elég kiábrándító. Később leírom miért.

Ebben már nemzetközi lépések is vannak amik duplán számítanak

Decemberben már jókora motivációt jelentett, hogy túlszárnyaljam az előző hónapot. Ekkor 1-1 rosszabb naptól eltekintve már tényleg majdnem 100%-osnak éreztem magam. Valamint kezdett egyre jobban szórakoztatni és feltölteni a napi 'programozott' sétám. Sajnos, itt még nem fedeztem fel a telefon azon funkcióját, hogy 'edzésként' is mérhetem a gyaloglást, ami azt jelenti hogy nem csak a lépések számát mutatja, hanem méri az időt...lépéshosszt, tempót km-enként...stb. Ezért ekkor még csak 'ömlesztve' voltak információk. Január elején történt a megvilágosodás, amikor már 'edzést' indítva méregettem.

A célt elértem...átlag lépés növelve.

És akkor dobpergés...konfettieső, jöjjön a január. Megvilágosodásomnak köszönhetően most már olyan adattal is tudok szolgálni, hogy hány km-t tettem meg csak és kizárólag testmozgásnak szánt sétával. Tehát amikor nem a boltba, dolgozni, látogatóba...napi teendőket intézve mentem és csak helyváltoztatásra használtam a lábaimat.

Ez így már nem is olyan rossz

A fenti számokat látva, úgy döntöttem, hogy a célom az lesz, hogy ettől lentebb nem adom a havi mozgást. A telefon szerint napi 10 ezer lépés a cél. A képen az látszik, hogy még így sem érem el ezt. Ez most így eléggé hervasztóan hangzik. De! Vannak olyan napjaim amikor az 'edzés' sétákat leszámítva nem megyek nagyon sehova. És kicsit más 7-8 ezer lépést megtenni tempósan, mint mondjuk nővéremékkel és a gyerekükkel sétálva vagy a bevásárlóközpontot járva 1-2 órán keresztül sétálgatni. Számomra meglepő volt, de egy délelőtti bevásárlás során is (2-3 nagyobb üzletet beleértve) simán elsétálgat az ember akár 2-3 km-t is. Ami merőben más tud lenni mint ha ugyanezt a három km-t tempósan, megállás nélkül teszi meg az ember. Ezért is vagyok és lennék is elégedett a jövőben hasonló számokkal.

Ami a tempót illeti...álljon itt egy kép az első, hivatalosan mért januári (jan.5.) sétámról. Szorosan alatta pedig egy január 31.-i. Ahogy mondani szokták: a számok magukért beszélnek. Nem fényezni szeretném magam, de erre most büszke vagyok. A két alkalom közel azonos táv - január 5. : 3.08 km, január 31. pedig: 3.01 km.

A végére pedig már csak az összesített távolságom maradt januárra, csak az edzésféle sétákat ideértve. Hálát adok a technikának, hogy követhetem a fejlődésem. Ez is segít fenntartani a motivációt, hogy ne álljak le és menjek akkor is amikor régebben nemet mondtam volna...(meleg van...hideg van...sötét van...stb.)

 

Az interneten sok-sok cikkben megírták már a séta áldásos hatásait. Én csak a saját tapasztalataimra tudok hagyatkozni, orvosi és egészségügyi szempontból nem tudok mit mondani. Viszont érzem, hogy energikusabb vagyok, kikapcsol, stresszoldó és a kedvem is nagyon jó lesz tőle. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy szánjon rá..akár csak napi 30 percet...mert megéri. Hosszú távon meg főleg. És lehet az idősebb kori énem majd megköszöni ezt.

Majdnem elfelejtettem, hogy miért volt kiábrándító utólag a novemberi teljesítményem, illetve, hogy majd' megegyezett a korábbi átlag aktivitásommal. Mert most visszagondolva 4600 lépés....már szinte semmi. Manapság, kis túlzással egy sétával nagyobb távot teszek meg fél óra alatt mint anno egy nap alatt mindent beleértve....összesen.

A veszteség aminek örülök

A műtét egyik majdnem pozitív hozadéka volt a jelentős súlyvesztés. Azért írom, hogy majdnem...mert ugye nekem ezt a -21 kilogrammot körülbelül bő egy hónap alatt sikerült abszolválni. Ez pedig minden, csak nem egészséges. Főleg nem olyan körülmények között ahogyan velem történt. Érdekes módon, amikor hazatértem 90kg voltam...és még utána is fogytam...egészen 87-ig. Valószínűsítem azért, mert továbbra sem voltam képes túl sok mozgásra és evésre.

Többen azzal vígasztaltak eleinte, hogy de milyen jó hogy sokat fogytam. Nézzem a pozitív oldalát a dolgoknak. Ez valahol igaz is, viszont a műtétek okozta alap terhelés mellé komoly pluszt jelentett a súlycsökkenés is. Különösképpen azért mert nem a jelentős mennyiségű fókazsíromból fogytam természetesen, hanem az a minimál izom tűnt el rólam amim volt. És akkor még nem is beszéltem arról a tényről, hogy nyolc napig semmit nem ettem, három napig pedig semmit nem ittam. Tehát szép ez, jó ez...de elég kemény volt innen 'szépíteni'...tekintve hogy a testsúlyom ötödét elvesztettem ilyen rövidke idő alatt.

A kórházban ugye elég ritkán kellett (eleinte pedig nem is tudtam) mozogni. Ez a fentiekkel kombinálva jelentősen leredukálta mindenféle olyan képességem ami pl. olyan egyszerű dolgokhoz kellett mint a járás. Az első műtét után ugye elég volt csak úgy a létminimumot teljesítenem sétálgatás szintjén...tényleg olyan szinten voltam mint a kisbabák....ettem,ittam (már ha épp lehetett) illetve aludtam. Meg ugye a természetes szükségletek és tisztálkodás light. Ilyenkor az ember még nem is fogja a jelet, hogy nem csak a fájdalom miatt halad úgy mint egy leselejtezés előtt álló birodalmi lépegető, hanem nincs birtokában izmoknak és egyensúlynak ami mindenképp jól jönne a közlekedéshez.

Ezt hatványozottan így éreztem a kórházban, bár korábban sem voltam nagy futó.

Amíg bent voltam, a helyzet nem sokat változott. Képes voltam sétálgatni a folyosón fel és le...de messzebb nem merészkedtem. Így a masszív izomzat sem kezdett épülni...bárhogy koncentráltam. Azt már ekkor is sejtettem hogy ez nem lesz egy fáklyás menet. Körülbelül a szabadulásomtól az első újra munkában töltött napig eltelt másfél hónapban továbbra is le kellett mondanom a komolyabb javulásról - már ami az izomtömeget illeti, hiszen minimálisan növekedett csak a naponta megtett métereim száma. Eleinte az udvaron róttam a köröket, majd eljött az idő amikor kimerészkedtem az utcára. Az első sétám elég tragikusra sikeredett, több szempontból is. Az első tragédia akkor következett be amikor kicsit felbátorodtam és felgyorsítottam mint a DKV busz ha utast lát a megállóban. Na, ekkor rögtön jelzett őkelme, hogy bizony ennyire még nem vagy jól. Fájdalmak közepette vettem vissza a tempóból és a most már viszonylag ölesnek számító lépteimből. A második tragédia az volt, amikor szembesültem vele hogy mennyivel másabb az udvaron tíz kört megtenni ami mondjuk legyen 250-300 méter, illetve mennyire más 250-300 métert egyenesen, azonos tempóval letudni. Valamint az is bevillant a fejembe, hogy oké...szép dolog, hogy eddig elsétáltam de hoppá...vissza is kell valahogy menni. A harmadik tragédiát a hazatérésnél éltem meg, ugyanis a tükrös ellenőrzésnél láttam, hogy bizony foltos a kötésem... Kellett nekem féktelenül gyorsulgatni...

Szerencsére nem lett belőle nagyobb gond, a foltosodás megállt és utána már csak a biztonságos sebességhatáron belül mozgolódtam. Illetve aznap totál pihenőre és vigyázzban fekvésre kárhoztattam magam. Ha ilyesmi foltosodás történt, akkor mindig merev gerenda állapotba helyeztem magam, remélve hogy ezzel elkerülöm a helyzet fokozódását. Miután megszabadultam az összes varrattól és a kötésektől, még pár napig óvatos duhaj voltam...mert jó ez a szabadság...csak nehogy túlbuzgóságomban még hanyatlani kezdjen az állapotom vagy legrosszabb esetben visszakerüljek a kórházba. Amikor már 90%-ban biztos voltam benne, hogy képes vagyok - ha lassan is - sétálni mindenféle szakadási és foltosodási veszély nélkül, akkor kezdődött igazán az 'aktív' időszakom.

Első hosszabb utamra akkor indultam amikor nővéremék itt voltak és sétálni indultak a kisfiukkal. Gondoltam, ez jó alkalom lesz hogy ellenőrzött körülmények közt tegyem meg az első komoly utamat. Annyira jól sikerült, hogy hétszáz méter után inkább visszafordultam. De...már haladtam, hiszen korábban 250-300 méter is nagy feladat elé állított. Körülbelül két hét után eljött az az idő, amikor ismét megpróbálkoztam a teljes 'körrel'. Akkor még nem tudtam, hogy a kör 2.5km-t jelent. Megint csak nővéremék vigyázó szemei mellett indultam útnak. És sikerült. Körbeértem. Igaz, hogy a végén kb. a kerítésen lógva futottam be a célba...de megvolt...körbeértem. Utána másfél napig pihentem és hangosan mormoltam, hogy: 'egy ideig nem...egy ideig tuti nem'.

Szépen lassan, napról-napra jobban ment a séta. Már nem a kerítés-mankó segítségével érkeztem meg és menet közben is jobban éreztem magam. Igaz a tempóm azért még erősen kifogásolható volt, de számomra óriási eredmény volt, hogy egyáltalán körbe tudok menni viszonylagos kényelemben. Idővel persze gyorsultam és még inkább öröm volt mozogni. Nem az volt a cél, hogy csak éljem túl...vagy a remény hogy ne szakadjon, ne fájjon. Ekkor hetente 2-3 alkalommal sétálgattam...a 'kör' távja bőven elég volt. Azóta eltelt jó néhány hét, megjártam egy céges utazás során Frankfurtot, ahol sokat talpaltam naponta mivel a hotel nem volt messze a munkahelyemtől és minden más is sétatávon belül volt. Azért a nap végére még jócskán elfáradtam.

December óta aktivizálódtam igazán. Most már nem téma napi 8-9-10 kilométer séta sem. A tempóm 4.7-5 km/h közötti. Ez azért fontos, mert az okos emberek szerint az tempós sétának számít és idézőjelesen már van is értelme, nem pedig csak egyszerű lődörgés. Hiszen nekem az lenne az elsődleges célom, amellett, hogy egészséges a mozgás...az hogy elkerüljem a ledobott kilók ismételt elraktározását. Most a gyaloglás jelenti nekem a mindennapos mozgást, mással még nem nagyon mertem próbálkozni pedig elvileg már kicsit emelgethetnék is. Reggelente és este szoktam 10-15 percet tornázgatni, kicsit átmozgatom a karjaimat, törzsemet, nyakamat. Hogy ne rottyadjanak le azok se túlságosan.

Amikor a 87 kg-os állapotomban voltam, a dokim aggódott, hogy miért nem szedek már vissza súlyt miért továbbra is csak csökkenésre vagyok képes. Ma biztosan nem aggódna, mert 91 kg vagyok. Jó ideje nem álltam mérlegre, viszont első körben nagyon meglepett hogy mennyit mutat a mérleg. Persze utána rögtön beugrott, hogy remélhetőleg az a kósza négy kiló az izom..nem pedig fókaháj. Hiszen...az evésre figyelek, főként arra kell figyelnem, hogy mit eszek...arra hogy mennyit...arra nem. Jelentősen csökkent a gyomrom befogadóképessége a műtét óta. Illetve mozgok is napi másfél-két órát...nem lenne szabad zsírt raktároznom. Ezzel nyugtatom magam, mert azt se látom magamon hogy nagyobb lennék mint voltam, illetve a fogyás után vett nadrágjaim sem bizonyulnak kicsinek még most sem...sőt van olyan amelyik öv nélkül már nem is áll meg rajtam.

Annak örülök, hogy a mozgás iránti lelkesedésemet fent tudom tartani. Sőt, egyre jobban élvezem és várom a sétákat. Igyekszem mindig kicsit túltolni a határaimat...vagy marad a hasonló táv csak kevesebb részre osztva vagy pedig több kisebb részletben, de nagyobb össztáv a cél. Ha valamilyen okból nem tudok 1-2 napig gyalogolni, akkor már érzem hogy hiányzik. Olyasmi belső feszültség van bennem mint amikor már nagyon-nagyon éhes valaki...és már amiatt ideges...mert nem eszik. Megismertem a mozgás terápiás hatását. Érzem, hogy vidámabb, felszabadultabb leszek amikor gyaloglok...szinte látom ahogy elhagy a stressz és valami különös nyugalom száll meg. Kivéve amikor a helyi kutyákkal kell farkasszemet néznem...mert eléggé gyakoriak errefelé a gazdátlan (vagy inkább csak perpillanat gazdi-felügyelet nélküli) kutyák. Én abban a hitben ringatom magam hogy  saját szakállukra önállósítják magukat...remélem, hogy nem a gazdi engedi őket ki 'séta' céljából.

Sajnos, az utóbbi éveimre egyáltalán nem volt jellemző a rendszeres mozgás....és a helyes táplálkozás sem. Most fordult a világ, mert kaptam egy pofont július végén. De élvezem. Na nem a pofont...hanem ami utána történt. Amit változtatott rajtam. Emberileg és fizikailag egyaránt.